Csapat: Jelen
Helyszínkulcs: Vidámpark
Karakterkulcs: Mike Stamford
Szereplők: Sherlock Holmes, John Watson, név nélküli ember-szórvány
Műfaj: dráma, angst, horror, drabble-szerű (bár nem annak szántam, de végül
így manifesztálódott)
Korhatár: 18
Figyelmeztetések: OOC, enyhe slash, naturalizmus, gyilkosság, kínzás-megalázás, némi
lélektan
Leírás: Sherlock és Watson között hosszú hónapok óta tart a titkos románc,
ami rányomja bélyegét a munkára, főleg Sherlock esetében, aki lassan darabjaira
pereg a kapcsolatban, míg végül döntésre jut.
(A címet József Attila azonos című verséből emeltem be, egyúttal az
alaphangulatot is ez adta meg, és Deru 1979 c. száma.)
Szaggatlak, mint fergeteg…
A
holttest szelíden lóg az óriáskeréken, mint aki halk dallamra andalog egy
fáradt, elnyűtt éjszakán. Fátyolszárnyú szövőlepkék köröznek a nyálkás, levendulaszín
bőr körül, az ember-felszín bomlásnak indult, rothadó szaga marja a kiérkező
rendőrök orrát. A torzó nyaka köré hurkolt drótkötelet mélyen a húsába vágja az
élettelen férfi önnön súlya, a felszakadt, puha bőrön kérgesre száradt a
kiszökő vérfolyam. Átvágott torkát tépett zsigerek csipkézik, mint egy groteszk
második száj, ami vörösre mázolt ajkakkal nevet.
Nem
húzták magasra, épp csak annyira feszítették meg az acélsodronyt, hogy
lábujjhegyével még megérinthesse a talajt, ekképp gúnyolva a halált – még
tartsd magad, még ne menj, de már készülj, véred sebesen szökik, tested fárad,
ó, tudod te is!
Ha
a kiégett szinapszisok még egy pillanatra fellángolnának a koponyaüregben,
megtörten adna igazat valakinek, aki nem is olyan régen azt mondta neki, hogy hiába
létezik a szeretet, ha csak szenvedést hoznak egymás lelkének. Elfogadná, ahogy
el is fogadta, hiszen itt lóg izmok és inak ernyedt halmazaként. Romlott hús és
bomlásnak indult sejttömeg – meggyalázott, magára hagyott emlék, egy árny,
kopott impresszió, egy villanásnyi élet. Ennyi volt, egy név a lezárt akták
adatbázisában.
***
Sherlock Holmes gondolataiba temetkezve siet
végig az utcán, és talán most először nem tudja, mi a tökéletes lépés a
pszichébe szorult, képzeletbeli sakktáblán. Szövetkabátján opálosan csillan meg
a harmat, kócos tincseit nyirkosra marja a hajnali köd; úgy érzi, megőrül, vagy
talán már össze is roppant körülötte minden, és saját, szétpergett identitásán
tapos, újra és újra feltépve a gennyes fantomsebeket. Watson tehet mindenről –
eldöntötte. Egyszerű könnyedsége, az a naiv, ostoba tünet együttes, ami
létezését összetette, megszédítette Sherlockot.
Stamford tudta; ha tönkre akarsz tenni
egy briliáns elmét, adj mellé egy elrongyolt szívet és kávét kevergetve várj,
mikor pusztul el körülöttük minden. Keze ökölbe szorul, ó, miért nem látta ezt
előre?! Hátát tehetetlenül, kínlódva, mint aki pillanatokon belül darabjaira
hullik, a nyers téglafalnak veti, gerince mentén felkúszik valami nyirkos,
egészen különös érzelem: irtózik itt mindentől. Az ostoba nevetéstől az utca
másik végén, a miniszoknyáktól, az olcsó öltönyöktől, a mobiltelefonoktól, a
papírsablon életektől, a vegetatív elmeállapottól, az ostobaság fertőjétől, ami
mindenhonnan visszaköszön rá, és nem érti, senki sem értheti, hogy ez neki,
Sherlock Holmesnak micsoda rettenetes kín.
Csak Watsonnal tett kivételt, neki
engedte, hogy megpróbálja felfogni a felfoghatatlant; közel engedte magához,
túl közel, egészen mélyre, eltűrte az egyszerűségét, mi több, lealacsonyodott
hozzá, hogy – reszket, és öklébe harap, hogy ne ordítson fel, mert nem bírja, a
gondolattól is elborzad – szeretni tudja. Hogyan? Nem számít. Lehet-e? Az se
fontos. Az a fáradhatatlan izomtömeg csak dobog, és túl makacs, hogy holmi
észérvekre hallgasson. Szív. Szánalmas. Elpattant valami, érzi – megbomlott
valami, tudja.
*
– Nem tudok koncentrálni.
– Mi lenne, ha egyszer kikapcsolnád az
agyad? – Watson kérdésére nincs felelet, csak egy lesajnáló pillantás. Oldalára
fordulva figyeli, ahogy Sherlock kimászik az ágyból, és minden sejtjét
felemészti a kelletlen idegesség, az a fajta tehetetlen indulat, ami egyre csak
hatványozza önmagát, és lerázhatatlan láncként az emberre üszkösödik.
– Az ügy fontos, nem várom, hogy
megértse, Watson.
–
Igen… az – keserű sóhajjal ejti a szavakat, kissé talán türelmetlenül
is. Idejét sem tudja, mióta élik újra és újra ugyanazt a forgatókönyvet. Emlékszik
még az első együtt töltött estére, arra a fáradt megadásra, ami már régóta
kísértette mindkettőjüket, de egyikőjük se lépett, csak hagyták, hogy az idő
megtegye a dolgát, és egyre szorosabbra vonja köztük a köteléket, hogy aztán
már semmi se feszüljön köztük; se erkölcs, se szégyen, se félelem. Semmi.
Watson a tenyerébe temeti az arcát,
ahogy erre gondol, testét forró görcsbe rántja a vágy, olyan jó lenne megint boldognak
lenni, a rendőrségi kordon felett lopna összenézni, kiolvasni Sherlock szeméből
a néma ígéretet: otthon, Watson… majd otthon. De jó ideje már elfoszlott köztük
minden, rongyos szálak tartják csak össze őket, egy villanás volt a végtelen,
egy pillanatra elhitte, hogy az élet ilyen is lehet; tökéletes. Boldog. Társas.
Bomba – ezzel identifikálja kettejük
kapcsolatát. Kioldják, fémes teste izgalmas, és zuhan végzete felé, szeli a
levegőt, megakad rajta a szem, a gyomor görcsben, és robban, eget hasító
fényáradat, felhevült levegő, reszkető kilégzés, libabőr. Utána semmi, csak halott
vidék, kiégett élet, elrongyolt táj; Sherlock és ő.
Nem kellett volna megtörténnie.
*
A nyitott ablakon át London ezernyi
fénye, és zajának zörgő hangfoszlánya omlik be a szobába; az asztalon
kiterített aktákat meg-meglebbenti a szél. Sherlock több hónapja már, hogy
képtelen rájönni a miértre – a hogyan történt és a ki volt a tettes válaszokra
már rég rábukkant, de elzárta tudatalattijának legmélyebb zugába, mert nem
lehet előrántani, egyszerűen képtelenség mindaddig felfedni a lapokat, míg rá
nem jön az indítékra. Üveges tekintettel mered a papírhalmazra, sejtjeibe
valami szörnyű gondolat kezd belerohadni, valami förtelmes, valami egészen
emberi, ami piedesztálra emeli az ostobaságot, és az ösztönök előtt hajlik meg
a racionalitás helyett. Talán csak ennyi, egy reflex, ami ölni akar, és okot
keresni benne egészen felesleges.
Fáradtan emeli halántékához a kezét, a
laptop neonos fényétől szemébe nyilall a fájdalom, túl sokáig időzött már az
akták fölött. Nem jön rá. Képtelen. A szoba túloldalán valaki mozdul, oda sem
kell néznie, és tudja, hogy az esetlenül imbolygó árny gazdája Watson. Mindig
ezt csinálja; psziché-terror. Mióta megsűrűsödött köztük a hallgatás, és minden
beszéd félreértésbe csorbul, és elmarad az ölelés, a csók, Watson előveszi a
rég elhagyottnak hitt botot. Biceg, mint megismerkedésük elején, hogy áttörje
Sherlock hideg közönyét, azt az elviselhetetlen elérhetetlenségét, ami egy
ideje már körülöleli lényét. Gusztustalan színjáték.
– Még mindig ez az ügy… – Watson
csendesen beszél, mint aki fél megbolygatni az alvadt némaságot. Belefáradt már
a vitákba, a soha véget nem érő körökbe, a sértésekbe, a gőgbe, abba a
felfoghatatlan patthelyzetbe, hogy hiába szeretik egymást, ha élni együtt nem
tudnak; mint két azonos pólusú ember-mágnes. Azonos minden, túl azonos is,
közös jövő egyszerűen nem létezik. Kár volt belekezdeni. Sherlock nem felel,
valójában erre nincs is mit, Watson megint rosszallását fejezte ki, hogy a
papírhalmokra és a pixelkockákra sokkalta több időt és energiát pazarol, mint
rá.
– Maga szerint mi tesz gyilkossá
valakit?
– Hogyan? – hökken meg Watson, és
botjára támaszkodva közelebb lép az asztalhoz. Homlokát finom ráncba húzza a
kíváncsiság. Szokatlan effélét hallani Sherlocktól, akit jószerint teljesen
hidegen hagy a lélek misztériuma, és az érzelmeket is kémiai folyamatok
energetikájaként határoz meg, ami reakcióra ösztönzi a testet; így hátrált ki
anno, mikor Watson megkérdezte, ő vajon viszont szereti-e.
– Ezt kérdezem én is: hogyan? Hogy lesz
valaki gyilkos, Watson? Mi a miért? Mi az ok…? – Sherlock hangja türelmetlenül
csattan, majd hal el nyomban, megtörten, elveszetten; sosem látott gyengeségbe
fullad minden impulzusa. Bántja a fülét a zaj, ahogy Watson nehézkesen kihúzza
a széket és leroskad rá. Nem fáj neki, dehogy fáj! Ó, mennyire gyűlöli őt…
mégis fontos neki.
– Nincs mindenre válasz, Sherlock. – Watson
sosem látta még ennyire kétségbeesettnek. Tenyerét gyengéden barátja karjára
fekteti, nyugtatni próbálja, de érintése már régen hatástalan, nem olvad fel a
fagy. – Van, amire egyszerűen nincs magyarázat.
*
Az olcsó kávé világosbarna felszínén
némi olvadt tejszínhab-foszlány úszkál, amit Sherlock egy műanyagpálcával
piszkál. Watsonnak arra a kérdésére, hogy miért egy ilyen helyen kellett
találkozniuk, csak egy vállrándítással felel. Unottan bámul ki az ablakon, az
üveg mögötti óriáskerék vörös fénypászmái rubintosra festik a csillagtalan
eget. Akár még szép is lehetne a neonos kábulat, de Sherlock számára már vajmi
keveset jelent az esztétika. Vallani fog; a beismerés mindig ocsmány,
rettenetes és vonzata kellemetlenül előreláthatatlan.
Feltűnően hallgatag, és vele együtt
omlik némaságba Watson is, izzadt tenyérrel sétapálcáját szorítva. Nem érti.
Elnéz Sherlock mellett, képtelen egy pillanattal is tovább az íriszébe égetni a
látványt, azt az egykor oly kedves kölyök-arcot, vonásainak jellegzetes ívét, a
mindig kíváncsi szempárt, ami olyannyira megbabonázza, és aminek mélyére igazán
sosem láthat. Valami kettejük között végérvényesen eltörött.
– El tudja képzelni, Watson, hogy engem
lóvá tettek?
Zsibbadt, jeges döbbenet vág végig a
megszólítottan, szürreális ez az egész, a büfébe beszűrődő vidámparki zsivaj,
az óriáskerék is mintha veszített volna ívéből, és ellipszisben forogna tovább.
És Sherlock… nem mondana ilyet, ha így is lenne, sosem ismerné be. Miért törik
szét minden…?
– Biztosíthatom róla, hogy ez a valóság,
ne vágjon ilyen ostoba képet. Megmondtam, hogy nem tudok koncentrálni. Miértje
itt ül előttem. És ez a miért sok mindenre lesz indíték.
*
Watson a korlátnak támaszkodva áll,
fejében érthetetlen gondolatok fogannak meg és szöknek le a szívébe, egészen
felfoghatatlan, homályos és zavaros minden. Fordított világ feszül a vidámparki
tó mélysötét víztükrén, fejére állított óriáskerék, zuhanó fények, fejükön járó
emberek, lábaikkal az ég felé kalimpáló, nyurga csökevények, és a mosoly – ó,
az rettenetes! – torz görbület, bánat. Kezében a mobiltelefonja, tárcsázásra
készen, de képtelen felhívni a rendőrséget. Mégis mit mondhatna? Ő sem érti
egészen.
Hónapok óta itt van ez a megoldatlan
ügy, ami Sherlockot szépen lassan felemészti, és most kiderült, hogy a
részletekre már régen rájött, sőt… arra is, ki tette. Csak a miérteket kereste,
mint valami ostoba gyermek – mikor lett Sherlock ilyen? Keserűen nyög fel,
hiszen tudja: amióta ők ketten összejöttek, Sherlock megmondta. Azóta tart ez a
furcsa állapot. Sherlock energiái, amit a nyomozásnak szentelne, takarékon
lobognak benne, a tüzet más táplálta… ő, Watson. De egyszer sem mondta, hogy
szereti, csak birtokolta, mert jólesett, és most elrongyolt nyűgként cipeli őt
a hátán – jószerint ezt mondta neki Sherlock nem is olyan régen, ott bent a
büfében a kihűlt kávé fölött.
És, hogy lóvá tették? Azt nem érti.
Elárulta, ki a gyilkos, mint valami különös kegyet, úgy köpte felé azt a vétkes
nevet, aki ráadásul – szerinte – már tudja, hogy Sherlock rájött a kilétére.
Olyan lehetetlen, annyira abszurd, hogy ő tette: Mike Stamford.
*
Felázott föld nyers, kesernyés szaga marja
az orrát; a kábulatból ébred, szinte belebukik a valóságba. Elméjében csak
egyetlen egy név dörömböl kétségbeejtő, rettentő erővel: Stamford. Tudja. De mi
a bűne…? Mi is volt? Mit mondott Sherlock? Watson alig emlékszik, fejében
tompán zúg valami realitás-foszlány, ki kéne nyitni a szemét, felmérni, mi
történt és egyáltalán hol van.
Retinája lassan szokja a gyér fényt,
írisze fájón feszül a szemgolyóra, pár pillanatig úgy érzi, ez a pokol, nincs
tovább. Karját ösztönösen mozdítaná, megdörzsölné a koponyába rekedt golyóbist,
de izmai hiába feszülnek, kezét erős kötelek tartják fogva. Másodpercek alatt
józanodik ki a kábaságból, mellkasát, mintha szárazjég marná végig. Egy székhez
kötözték, és ez az információmorzsa fájóbb mindennél. Stamford. Más nem lehet.
Összefolynak a percek, órák, szinte megőrül, nem lehet így vége, nem lehet így
semmi se…
Ordít, pőre teste reszket az indulattól,
ízületek feszülnek a fojtó szorításban, de hiába; zihálva borul bele újra a
valóságba, tehetetlen lélek egy mozdíthatatlan húsburokba gyúrva. Hagyja
elúszni a másodperceket, fülében tompán ver zörgő visszhangot saját szívverése;
le kell nyugodnia. Csuklóját megmozgatja, és még ettől az óvatos mozdulattól is
belé nyilall a fájdalom – acélpántok éles szorítása béklyózza meg.
Fejét megemeli, halántékába szörnyű
fájdalom robban, felordít, de önnön hangján kívül csak a némaság a társa. Járt
már itt. Felismeri. Előtte ezüstös tükör, nem torzít, csak őszintén mutatja a
valót: saját magát látja benne szánalmas, sebzett testtel egy korhadt, mocskos
székhez kötözve, alatta rozsdás vödör – nem törődik vele. Egyelőre.
Kétségbeesetten próbál szabadulni, miközben felszínre törnek az emlékek, igen,
ez a régi elvarázsolt kastély a külvárosi vidámparkban, ugyanott, ahol legelőször
loptak csókot egymásnak – Sherlock meg ő. Mintha ezer éve lett volna…
Újabb, egyre gyengülő segélykiáltás
szökik ki belőle, és gyomra görcsbe ugrik, mikor oldalra tekint. Merev nyaka
szinte belereccsen, és az áttetsző üvegen át a vidámpark eleven tömegére
pillant. Egész testében megfeszül, és igyekszik minél jobban mocorogni,
ordítani, de hiába; a régi kastély trükkös jószág, dupla üvegű tükör, amiből
kilátni lehet, de be nem. A külvilág neonos derengése megvilágítja a
gyerekarcokat a tükör mögött, szinte egészen groteszk a mosoly, dühöngő
ördögök; igen, azok futkároznak ott kint. Vattacukor, anyuka, plüssmackó kint –
Watson bent, a régi kastélyban, a lezárt elvarázsolt, idejét múlt kábulatban,
és csak nézi, egyre nézi a kint rekedt valóságot, és megérti: nem megy innen
el, nem, míg Stamford el nem engedi.
*
– Nem! Nem, nem…! – hiába ordít,
megszámlálhatatlan nap áll a háta mögött, pergő órahalmaz, szétesett perckupac;
csontsoványra fogyott, aszott bőr és puha hús: ez maradt Watsonból.
Szétfeszítik állkapcsát, és torkáig nyomják a kihűlt, mócsingos ételt, mert
élnie kell, nem halhat meg; undorodva rág, öklendezve forgatja szájában az
édeskés húsfélét.
Mindig ezt csinálják, hiába tiltakozik
az étel ellen. Fogsága elején még törődött az idővel és a miértekkel; a rozsdás
vödör mellett lábujjával strigulázott – egy nap, kettő, megint egy, négy –, de
nagyon hamar feladta. A csöndben próbált válaszokra találni, Stamford miért
teszi ezt vele, és bár agyában felizzott az értelem, mégis elnyomta, mert túl
fájó belegondolni, hogy ő itt csak egy horogra szúrt féreg, aki egyre
fáradtabban tekereg; itt Sherlocké a főszerep.
Az etetésre szemét bekötik, hátulról egy
kéz finoman végigsimít a törékenyre aszott nyakszirten, és ilyenkor Watson csak
megtörten szűköl, nincs ereje már semmihez. Combján valami meleget érez
végigfolyni, már el nem siratja a szétporladt emberségét, megszokta már a
hónapok alatt, hogy maga alá piszkít. A vödröt pár naponta cserélik alatta, de
a bűz állandó: ürülék- és rothadt hússzag. Nem érdekli. Már nem. Csak Sherlock
ne jöjjön rá, ezért imádkozik – ha rátalálna, ha idejönne, Stamford
mindkettőjüket megöli.
Rág egy utolsót a sótlan húson, és
lenyeli a pépet; kintről éles csilingelést hall, az óriáskerék új kört indít, a
jegyszedő vidáman csalogatja a népet: hölgyeim
és uraim, ezen az éjszakán ez az utolsó menet…!
*
A kisfiú, mintha egyenesen rábámulna,
mintha átlátna a kettős üvegen, és látná Watson meghurcolt emberségét a szúette
székhez kötözve. Csak áll ott, kint, a neonos fények glóriát emelnek egész
lénye köré, olyan ártatlan, annyira tiszta az angyalarcocska. Watson
felsebzett, cserepes ajka valamit mondani akar neki, de csüggedten hagy fel a
próbálkozással; úgyse hallja. A fiú valószínűleg csak a nyereménymackóját nézi
abban a tükörben, ami mögött Watson a halálért imádkozik. Már elég volt. Nem
akar többet. Nem bír többet.
Az az átkozott kéz, ami életben tartja,
ami eteti és a lyukas széke alól a vödröt kicseréli, újra megcirógatja
tarkóját, gúnyosan jelezve, hogy még nincs itt az idő meghalni. Már nem
próbálja beszédre bírni Stamfordot, engedelmesen tűri, hogy a durva szövésű
ronggyal bekössék a szemét, száját automatikusan kitátja, és nyeli a borzalmas
ételt, mert nem tehet mást; soha többet nem akarja a csövet, azt a torkát
véresre sebző üreges vezetéket, amin keresztül az első hetekben etették, mert
nem volt hajlandó lenyelni ezt a förtelmet.
Hónapok óta most először sírja el magát;
Sherlock, Sherlock, Sherlock…
*
– Itt vagyok – a gyengéd mozdulathoz,
amihez hónapok óta csak némaság tartozott, hang társult, túl ismerős, túl
fájdalmas, túl egyértelmű. – Watson, ébredjen!
Nincs kendő a szeme előtt, nincs étel
sem, csak egy pimasz arc, torz vigyor és lüktető őrület: Sherlock áll előtte.
Nem áll össze semmi, Watson szétpergett valóságszilánkjai csak lassan kerülnek
a helyükre.
– Stamford… itt van… vigy… vigyázz –
nehezére esik a beszéd, Watson hangszálai rozsdás húrokká sorvadtak a némaság
alatt.
– Igen – hagyja rá Sherlock, mint akinek
ez az apró tény egyáltalán nem lenne fontos. Semmit sem érez, ahogy Watsonra
néz, a megtört emberre, akit valaha szeretett. Ez volt a baj. Lassú léptekkel
sétál a duplaüveghez, hanyagul nekitámaszkodik, és nézi, egyre csak nézi
Watsont; vallani kell. – Megöltem.
Olyan könnyedén, olyan egyszerűen ejti
ezt a szót, hogy Watson azt hiszi, rosszul hall. Nem érdekli a megalázott
helyzet, a mocsok, vagy az újralátás groteszk, kifacsart öröme. Borzadva néz
Sherlockra, és mintha teljesen más embert látna maga előtt, mintha Sherlock nem
is az lenne, akit megismert, csak valami meggúnyolt árnymaradék, aki csak
formájában Sherlock Holmes, de lélekben nem.
– Miért?– ez az egyetlen, szánalmas
hang, amit ki tud nyögni.
– A megunhatatlan miért… Ki gondolná
Stamfordról, hogy gyilkos? Hogy a kedves, pufók arc mögött egy szörnyeteg
lakozik, aki szeret kisfiúkkal játszani, de csak akkor, ha már élettelen
bábként rogynak az ölébe… Hiányzott valami, nem volt teljes a kép, pedig olyan
rettenetesen egyszerű! – Sherlock szinte magából kikelve ordít, darabjaira tört
tudatán szűkölve hempereg, mert kínjában mást aligha tehet. – Összezárt minket
és várt. Mindkettőnket ismeri, tudta, hogy ez lesz… hogy egy olyan véglény,
mint te, összezavarsz, és nem hagysz az ügyre koncentrálni. Megőrjítesz!
– Őrjít… igen, őrült vagy – megtörten
kérődznek fel a szavak.
– Mehetett volna másik városba, tőlem
távol folytatni a játékait, de inkább maradt és tönkretett – hosszú ujjaival
görcsösen a kócos tincsek közé tép, megriad önmagától, de így az egyszerű, így
a jobb, ez az optimális lépés. Atomot mindennek, hogy a múltnak nyoma se
maradjon; de emberi, de undorító.
– Röhögött rajtam, hogy mindezt nem
láttam előre! De te úgysem érted – megenyhülve fordul Watson felé, nem várja
tőle, hogy igazán megértse, milyen pusztítást is végzett lényében ezt a
szerelemnek hazudott emberi förtelem, ez a függőség, az érzelmekből font
acélsodrony, ami összeköti őket, és elhomályosítja a valóságot. Az embereknek
nem kellene ismerniük se szerelmet, se családot, se barátságot, mert
elsorvasztja őket. Sherlock agya lázasan dübörög, szeretné gondolatait
megosztani Watsonnal, de minek, annyira felesleges… Leguggol hozzá, és a
mocskos combon végigsimít, ugyanúgy, ahogy az etetésnél a nyakszirtnél tette.
– Eltüntettem a hullát, ne aggódj ezen –
Sherlock utolsó döfésként célzóan a vödörre pillant, és Watson megérti, mit –
illetve kit – evett hosszú hónapok alatt.
– Mi értelme a szeretetnek, Watson, ha a
legrosszabbat hozza ki belőlünk? Csak szenvedünk tőle. Elpusztulunk.
***
És
most a holttest szelíden lóg az óriáskeréken, mint aki halk dallamra andalog
egy fáradt, elnyűtt éjszakán. Fátyolszárnyú szövőlepkék köröznek a nyálkás,
levendulaszín bőr körül, az ember-felszín bomlásnak indult, rothadó szaga marja
a kiérkező rendőrök orrát. A torzó nyaka köré hurkolt drótkötelet mélyen a
húsába vágja az élettelen férfi önnön súlya, a felszakadt, puha bőrön kérgesre
száradt a kiszökő vérfolyam. Átvágott torkát tépett zsigerek csipkézik, mint
egy groteszk második száj, ami vörösre mázolt ajkakkal nevet.
Nem
húzták magasra, épp csak annyira feszítették meg az acélsodronyt, hogy
lábujjhegyével még megérinthesse a talajt, ekképp gúnyolva a halált – még
tartsd magad, még ne menj, de már készülj, véred sebesen szökik, tested fárad,
ó, tudod te is!
Ha
a kiégett szinapszisok még egy pillanatra fellángolnának a koponyaüregben,
megtörten adna igazat valakinek, aki nem is olyan régen azt mondta neki, hogy
hiába létezik a szeretet, ha csak szenvedést hoznak egymás lelkének. Elfogadná,
ahogy el is fogadta, hiszen itt lóg izmok és inak ernyedt halmazaként. Romlott
hús és bomlásnak indult sejttömeg – meggyalázott, magára hagyott emlék, egy
árny, kopott impresszió, egy villanásnyi élet. Ennyi volt, egy név a lezárt
akták adatbázisában: John Watson.
–
Vége
Wáó....ebből most kicsit fel kell ocsúdnom
VálaszTörlés1. Gyönyörű leírásaid vannak, komolyan féltékeny vagyok, én ilyet ha ütöm magam, akkor se tudnék létrehozni, pedig mennyire szeretnék. Nagyon tetszett. 10/10
2. Jól illeszkedett és meglepően csavarosra sikeredett a jelenléte .10/10
3. A megfogalmazások abszolút elnyerték a tetszésem, helyesírásilag és stilisztikailag sem tűnt fel hiba 10/10
4. Ez egy kicsit nehezebb kérdés, mert mindenki kicsit más, de mégis jól illeszkedtek. Hogy ha ez a helyzet alakult volna ki, mint itt, el tudom képzelni, hogy így viselkedjenek (leszámítva a durvaságokat) 10/9
5. Teljes mértékben kidolgozott, az egész megragadta a figyelmemet, egyre jöttek csak a meglepő dolgok, minden a helyén 10/10
6.Enyhén szólva lesokkolt a történet. Azt hiszem ettől durvább Sherlockos ficet nem olvastam még. Minden hidegrázóssága ellenére szerintem zseniálisan lett megírva és összefacsarodott a szívem, ahogy leírtad, hogy hidegültek el egymástól Sherlock és John....soha többé nem is akarok ilyenről olvasni:D Szép munka. 10/10
Kedves Író!
VálaszTörlésEgyelőre nem találok szavakat. Ütsz, vágsz, szembesítesz, és ezzel nagyobb hatást érsz el, mint bármivel. Ha félre tudnám tenni azt a sok-sok komponenst, ami miatt megakadt bennem a levegő erre a 10-15 percre, míg a történetet olvastam (majd újra, és újraolvastam, és szinte én is belehaltam), akkor sem tudnék mást mondani, mint hogy eddig ez a legjobb történet, amit a kihíváson olvashattam. Sőt, amit egyáltalán Sherlock-témában olvastam...
Nos, kicsit vissza a valóságba.
1. Amit eddig hiányoltam, az nálad százszorosan meghaladta az elképzelésem. 10 pont
2. Nem volt túlmagyarázva, tökéletesen beleilleszkedett a történetbe. 10 pont
3. Lenyűgöző. 10 pont
4. Meglepőek, kifacsartak, és éppen ezért lélektanilag sokkal érdekesebb karaktereket mutattál meg nekem, mint amivel általában dolgoznak az írók. Ilyetén hűek voltak magukhoz, a miheztartás végett. 10 pont
5. Szavak nincsenek. A keretes szerkezet itt nagyon jó döntés volt. 10 pont
6. Nem tudom méltó módon szavakba önteni a véleményem, ami egyszerűen csak annyit tesz: köszönöm! Pillanatnyilag nekem ez elég ahhoz, hogy gondolatban minden jóakaratommal neked adjam a kihívás első helyét.
10 pont
Gratulálok, és köszönöm hogy olvashattam a történetedet!
Üdv
Ó te jóisten már.
VálaszTörlésNem vagy igazságos, hogy erre a versenyre beküldtél egy ilyen írást, ezzel elpusztítottad a mezőnyt, pedig ők is jók voltak, de lássuk be, ami belátnivaló, te zseniális vagy.
1. 10 pont
Tökéletesen, érzékletesen, hát igen.
2. 10 pont
Ennél jobban nem is lehetett volna, ötletes, na nem karakterhű, de hát épp az a lényeg, hogy még véletlenül se gondolná róla az ember.
3. 10 pont
Nem tudom, említettem-e már, de ez zseniális. Ahogyan a végén visszatértél az elejéhez, na az különösen.
4. 9 pont
Az a baj igazából, hogy ezzel az íráskészséggel a világon bármiről meg tudnál győzni, szóval így hogy a francba ítéljem meg? De azért... Sherlock tényleg képes volna ilyen elvetemült tettre? Ezt semmiképp sem hiszem! Azt mondjuk nem kétlem, hogy képes nagy skálányi kegyetlenségre, alapból is egy olyan ember, és nagyon is jól levezetted, hogy miért tette, de akkor is. Van egy határ, és nem lesz belőle valami önjelölt Hannibal. De mégis, azért a kettejük kapcsolata teljesen hihető a maga tragikusságában, és az is, hogy mit tett Sherlockkal.
5. 10 pont
Hát igen, nem hiszem, hogy tudnék mit mondani.
6. 10 pont
Vagy inkább 20 pont, vagy akármennyi, ezt nagyon-nagyon szerettem. <3
Szia, Író!
VálaszTörlésNem feledkeztem ám meg rólad, de akárhányszor eljutottam odáig, hogy na, elolvasom, pontozom, mindig megzavart valami/valaki. Így aztán, megkésve bár, de itt vagyok, pontosabban a véleményem.
1. Képleírás --- 10 pont.
Egy szavam sem lehet, láttuk azt a vurstlit kívülről is, belülről is.
2. Karakterkulcs --- 9 pont
Volt is Stamford meg nem is, OOC is volt meg nem is - igazából nem tudom eldönteni, benne van-e a karakterében, hogy gyilkoljon, hiszen szinte semmit sem tudok róla. Ugyanakkor, mint a képlet egyik összetevője, nagyon is fontos szerepe volt.
3. Helyesírás, megfogalmazás, stilisztika --- 8 pont
A stílusod meglehetősen egyedi (aki egyszer olvasott, az bármikor felismeri), egyszerre nyers és költői. Nem olyan, amit egy átlagember bármikor szívesen olvas, de annyira erőteljes, hogy hosszú távon megfekszi az ember lelkét. A helyesírással viszont nálad is akadt némi gond - no nem sok, kimerült néhány egybe-/különírási hibában.
4. Karakterek --- 8 pont
Nem tudnék nyugodt szívvel többet adni, mert nálad mindenki kicsit más volt, mint amit megszokhattunk. Nem karakteridegenek (bár Stamfordről nem tudok nyilatkozni), hiszen bárki átkerülhet az addig képviselt oldal másik felére - a doktor életeket vesz el gyógyítás helyett, a nyomozóból elkövető lesz, az egykori katonából áldozat.
5. Cselekmény --- 10 pont
Voltak kérdések, voltak válaszok, még ha nem is lett a szánkba rágva. Ami, persze, nem baj. :)
6. Összbenyomás --- 9 pont
A stílus miatt nehezebben emészthető volt, mint a többi történet (mintha négy könnyed paskolás után kegyetlenül orrba vágtak volna), és a háromszori nekifutás sem könnyítette meg a befogadását - persze, ez nem a te hibád, nem is a történeté, de ebben a pontban ennyi szubjektivitás talán belefér. :)
üdv
stoobie