IV. nap # MÚLT × A szellemkastély

Cím: A szellemkastély

Csapat: múlt

Helyszínkulcs: kastély

Karakterkulcs: Mike Stamford

Szereplők: Sherlock Holmes, John Watson, Mike Stamford, Mrs. Hudson, 

Műfaj: humor

Korhatár: -

Figyelmeztetések: -

Leírás: Watson Mike Stamford megbízásából elutazik a Carlisle-kúriába egy beteg miatt, azonban Holmes hamar rájön, hogy a kastély valójában lakatlan, és nincs ott semmiféle beteg. Amikor Watson nem érkezik haza, utána megy.

Holmes fel s alá sétálgatott, és úgy morzsolgatta a zsebórát az ujjai között, mintha az élete múlott volna rajta. A percek szinte belekövültek a szoba állott levegőjébe, ott kavarogtak a porszemekkel együtt. Néhány nappal ezelőtt még komoly vitát folytattak Mycrofttal az időjárásról, aki azt állította, „figyeld csak meg, drága öcsém, pár napon belül csodás időnk lesz! Végre egy kis szelet nyár!” Holmes bosszankodva gondolt arra, Mcyroft most vajon büszke magára, és hogy biztos szívesen dörgölné Sherlock orrára; lám csak, igaza lett. London egészen megváltozott így. A több napi szakadatlan esőzésnek nyoma sem maradt, csak a néhol még sáros utak emlékeztettek rá. A nyári meleg átsütött a csukott ablakokon, az ég vakítóan kék volt. Mrs. Hudson ezt kifejezett örömmel adta hírül, de Holmes csak morrant egyet rá.

− Ugyan már, Mr. Holmes! – szólt Mrs. Hudson a fejét csóválva. – Néha maga is mosolyoghatna egy kicsit!

Holmes erre hirtelen rávillantott egy kifejezetten ijesztő mosolyt, mire az asszony az orra alatt zsörtölődve inkább kisietett a lakásból. Holmes arca a másodperc töredéke alatt rendeződött vissza komorrá.

Most lovas kocsi zaja szűrődött be; a patadobogás elhalt, a kocsi ajtó nyikorogott. Holmes megtorpant.

Kövér fickó, nehezen száll le, a lába beakad, és majdnem leesik. Tipikus. Csenget. Kétszer. Sürgős, nem de?

Pillanatokkal később Mrs. Hudson csicsergő hangja ütötte meg a fülét, ahogy felfelé kísérte a vendéget a lépcsőn. Kopogtatott ugyan, de csak megszokásból, meg sem várta, hogy valaki kiszóljon (Sherlock sosem szólt ki).

− Mr. Holmes? Mr. Stamford van itt.

− Csodás! 

− Parancsolnak teát az urak?

− Nem!

− Ig-… nem? – Stamford zavarodottan nézett Holmesra, aki azonnal elutasította az asszony ajánlatát. – Miért nem?

− Mert dolgunk van! Meg kell találnunk Watsont!

− Tán nyoma veszett?

Stamford beljebb lépett a lakásba, és körül nézett. Szinte már a nyelve hegyén csüngött egy csípős megjegyzés, miszerint ebben a kuplerájban nem is csoda, hogy a doktor eltűnt, de Holmes ábrázatát látva inkább hallgatott. Mrs. Hudson, mivel senki sem szólt hozzá többet, elsietett. Holmes intett vendégének, hogy foglaljon helyet, Stamfordnak előbb azonban el kellett vennie az újságkupacot a fotelből, hogy egyáltalán le tudjon ülni. Holmes az asztal tetejére telepedett.

− Szóval, mi történt Watson doktorral? – kérdezte Stamford értetlenül.

− Ezt magának kellene tudnia, ugyanis maga küldte őt a Carlisle-kúriába tegnap.

− Hová? Én senkit nem küldtem sehová. Főleg nem a Carlisle-kúriába. Az a városon kívül van, és nem lakik ott senki.

− Eeeegen, kutatásaim alapján erre magam is rájöttem! – Holmes lesajnálóan nézett barátjára. – Tegnap hajnalban Watson sürgönyt kapott magától, hogy azonnal utazzon oda, mivel Charles Carlisle súlyos beteg. Ő kötelességtudóan el is sietett itthonról, azonban nem érkezett még vissza, pedig az út mindössze egy óra, tehát ha el is húzódik a vizsgálat, legkésőbb estére haza kellett volna érnie. Ezt felettébb gyanúsnak találtam! – Holmes itt hirtelen felpattant az asztalról, és ismét járkálni kezdett. – Tehát utána néztem a háznak, és hát azt kell, mondjam, drága barátom, hogy lakatlan.

− Igen – bólintott Stamford. – Minek küldtem volna oda Watsont?

− Ez a kérdés bennem is megfogalmazódott! Ezért elővettem a levelet. – Holmes kirántotta egy gyűrött papírt a hálóköntöse zsebéből, és a másik elé tartotta, hogy az is jól láthassa. – A kézírás kétségtelenül a magáé, semmi gyanús nincs benne. Először arra gyanakodtam, talán valaki a maga nevében rá akarta szedni a jó doktort, de… ezt a levelet maga írta, Mike!

Csend lett, csak a kinti zajok törtek be, hangos kacarászás, többek között. A fiatal lányok bizonyára kellően kiélvezték a csodás, napsütéses délelőttöt. Mike-ot azonban kezdte feszélyezni a szemébe vakító nap.

− Miért tettem volna? - kérdezte. 

− Szóval azt állítja, nincs köze hozzá!

− Azt. 

Hosszú-hosszú másodpercekig, amik mintha soha nem akartak volna véget érni, Holmes barátja szemébe bámult. Aztán hirtelen az ajtóhoz sietett, feltépte, és lerontott a lépcsőn.

− Most meg hová megy, Mr. Holmes?

− Kocsira van szükségünk! Watson után megyünk!

− Mi? Megyünk? Várjon már, még hálóköntösben van!

A nap ragyogóan sütött, délre járt az idő. Holmes lehúzta a kocsi ablakain a függönyt, azt mondta, ilyen verőfényben nem tud gondolkodni. Stamford csöndesen ült mellette, hallgatagon zötykölődtek ki a városból. A táj is elcsendesedett körülöttük, már nem hallották a portékáikat áruló asszonyok kiáltozásait, sem fecsegő fiatalokat, elhaltak az utca zajai. A csönd jólesően telepedett meg köztük, Stamford mégis feszélyezve érezte magát. Holmes néha éles pillantásokkal illette, ám olyankor sem szólt semmit. Csak bámulta. Stamford ezért kidugta a fejét az egyik függöny mögül, és kibámult az ablakon. 

− Hallott már a kísértethistóriáról, ugye? 

A szavai egészen halkak voltak, Holmes először fel sem figyelt rájuk.

− Ó, hogy arról! – kapott észbe, mikor a másik megismételte a kérdést. – Ostobaság!

− Gondolja? 

− Gondolom.

− De akkor mégis… mégis miért utazunk olyan lóhalálával a kastélyba? 

− A doktornak már vissza kellett volna érnie – felelte Holmes. – De ha olyan házhoz hívták, ahol nem is lakik senki, az már eleve gyanúra ad okot, nem de?

− Nem én írtam a levelet, Mr. Holmes. – Stamford visszadőlt az ülésre, az arca komor volt. – És nem hiszem, hogy ostobaság lenne, amit arról a helyről mondanak.

Holmes összevont szemöldökkel nézett rá, de a tekintete hamar átsiklott arra a fekete táskára, amit Stamford olyan lelkesen ölelgetett maga mellett. Indulás előtt odalent volt a hallban, Mrs. Hudson szólt a férfi után, hogy ott ne felejtse. Stamford azonnal felkapta, és úgy begyömöszölte maga mellé az ülésre, hogy senki sem férhetett hozzá. Persze, senki nem is akart, éppen ezért volt olyan gyanús a férfi ragaszkodása. Holmes azonban tudta jól, mi okozza nála a feszültséget. Egy szerencsés pillanatban ugyanis még látta a Baker Street 221-ben, hogy Stamford egy méretes kést csúsztatott abba a bizonyos táskába.

− Mégis miket beszélnek pontosan? – kérdezte, a tekintetét azonban csak nehezen tudta elszakítani a táskáról.

− Az öreg Charles Carlisle, akihez a jó doktort hívták néhány éve halt meg. Tüdőbaj vitte el, azt mondják. Csak hogy valójában a fiai ölték meg az örökség miatt. Azt gondolták, az öregnek amúgy sincs sok hátra, ezért rásegítettek egy kicsit. – Stamford kényelmetlenül mocorgott az ülésen. A kocsi ekkor hirtelen nagyot rántott, és a férfinek meg kellett kapaszkodnia, ha nem akart rázuhanni Holmesra. – Charles Carlisle szelleme azóta ott kísért a kastélyban, őrzi a birtokát. A fiait sem engedte oda, ezért áll most üresen. 

− Ugyan már, barátom, maga ezt tényleg elhiszi?

− A legifjabbat Thomasnak hívták, és mindössze húsz éves volt. Meghalt, miután el akarta venni a jussát. Sosem tudták megállapítani, pontosan mi ölte meg, a testén semmi nyoma nem volt gyilkosságnak. A szellemek nem hagynak nyomot, Mr. Holmes. 

A kocsi élesen bekanyarodott, a kerekek alatt murva érződött. Holmes elhúzta a függönyt, az út végén megpillantotta a kastélyt. Hatalmas volt, és messziről úgy festett, min bármely más úri kastély. Csak közelebbről tűnt fel a leomló vakolat, és az itt-ott foltos tető. Az elburjánzó gaz festői volt ezen a nyári napon.

− Nem hiszek a szellemekben – jelentette ki Holmes, mire Stamford is kinézett az ablakon.

− Pedig kellene.

*

Sötét volt. Watson mozogni próbált, de persze a kötéltől, ami gúsban tartotta a kezeit, nem tudott. Jobbra dőlt, balra dőlt, előre, aztán meg hátra, de mindenhol falakba ütközött, és lassan kezdte magát úgy érezni, akár a parton vergődő hal. Kivéve, hogy hápogni sem tudott, mert a száját is bekötötték. A hideg padlón ücsörgött, és jószerével csak várt, hogy történjen végre valami. Nem tudta volna megmondani, mióta van ott, csak hogy elgémberedtek már a tagjai, és hogy ölni tudott volna érte, hogy végre kinyújthassa a lábait. Két megtermett fickó benyomta őt ide, aztán magára hagyták órákkal ezelőtt.

Mikor hirtelen cipőtalpak tompa kopogása hangzott fel, megörült annak ellenére, hogy nem értette, mibe csöppent. Akár meg is ölhetik, futott át az agyán, talán most jönnek érte, hogy kivégezzék, ám ez sem számított, ha kinyújtott lábakkal halhat meg.

Az ajtó kinyílt, a fekete szemkötésen is átszűrődött a fény. Amikor pedig a kötést is letépte valaki a fejéről, szinte vakított a nap, pedig egy épület belsejében voltak. John előre dőlt, hogy kimászhasson a szűk helyiségből, amiről szomorúan állapította meg, hogy egy seprűtároló. Amikor azonban megpróbált feltápászkodni, valaki megragadta hátulról és talpra rántotta. Fájdalmas bizsergés futott végig a lábain, és ha az a két férfi nem tartotta volna meg, biztosan hasra vágódik. Márványlapokra esett volna. Ekkor aztán egy harmadik férfi lépett Watson elé – komótos léptekkel, elegánsan –, a doktor pedig olyan döbbent képet vágott, mintha legalább az angol királynővel állt volna szemközt.

− Maga? – bukott ki belőle a kérdés.

− Meg kell értenie, hogy ez feltétlenül szükséges volt!

− Micsoda? Magának teljesen elment az esze! Tényleg a maga műve volt ez az egész?!

− Az enyém! – a másik férfi hangja színtelenül csengett. 

Watson elhallgatott egy pillanatra. Már képes volt megállni a lábain, de zihált, mintha futott volna. 

− Stamford is benne volt – jelentette ki.

− Nem volt más választásom.

− Maga nem normális!

− Ezt már mondta.

− És fogom is még egy párszor! Maga szerint Holmes erre nem fog rájönni?

− Látom, még mindig nem érti. Hiszen az a lényeg, hogy rájöjjön!

− Mit akar tenni vele…?

− Én? Semmit. 

− Ezt nem fogja megúszni szárazon! Magának teljesen elment az…

− Az eszem, tudom! Nem fejezné be? Ha tovább veszekszik velem, megint bekötözöm a száját!

− Na, ide figyeljen! – csattant fel John, mert a másik férfi közömbössége felbosszantotta. – Nem rabolhat el és kötözhet meg embereket csak úgy, a kénye kedve szerint! Holmes ezért ki fogja tekerni a…

Watson nem fejezhette be, mert hirtelen betömték a száját. Ismét.

*

Holmes megigazította a felöltőjét, ahogy kiszállt a kocsiból, a kalapját hanyagul tette a fejére. Csak állt, és nézte a kastélyt, amíg Stamford is lekászálódott.

− Maga szerint Watson doktor itt van? – kérdezte a férfi, ahogy lecibálta a táskáját is. 

− Az biztos, hogy járt itt. Nézze!

A murván kocsi nyomok látszódtak, Holmes az ujjával mutatta az útvonalat, amit a lovak bejártak. 

− Nem olyan rég valaki járt itt. Feltételezem, hogy a doktor is akkor érkezett meg. De hogy távozott-e, arra egyelőre csak elméleteim vannak.

A kapu csukva volt. Holmes arra számított, hogy zárva lesz, hiszen az lenne logikus, ám egy könnyed lökésre mégis kinyílt. Vaskos tölgyajtó volt, nyikorgott. A hallban letakart bútorok sorakoztak, szemközt egy széles lépcsősor futott az emeletre. A fokokat borító szőnyegen vastagon ült meg a por. Holmes beljebb lépett, óvatosan és puhán, mintha arra számítana, hogy valaki kiugrik az ajtószárnyak mögül. Stamford csöndesen követte. Holmes körbejárta az egész helyiséget, nyomokat keresett a porban, a kilincseken, a szófán, bármin. A hely azonban érintetlennek tűnt. Valójában a lépcső felé tervezte tovább indulni, ám akkor a földön kiszúrt egy aprócska vörös foltot. Majd még egyet, és még egyet, a cseppek egy zárt kétszárnyú ajtó felé vezettek. Holmes kifejezéstelen arccal lépkedett az ajtó felé, ujjait a kabátja zsebébe süllyesztette. Stamford léptei nem hallatszódtak, szinte nesztelenül osont Holmes mögé, csak a táska csatjának kattanása árulta el. Holmes abban a pillanatban hátra arcot csinált, és előrántott pisztolyát Stamfordra szegezte.

− Dobja el a táskát! – szólt erélyesen, de mivel a férfi nem engedelmeskedett, rákiáltott. – Dobja el a táskát!

Stamford riadtan ejtette ki a kezéből a táskát, ami a földre zuhant.

− Mindvégig tudtam, hogy maga áll a dolgok mögött. Még nem tudom, hogy mi ez az egész, és az sem, hogy miért, de tudom, hogy maga nyakig benne van.

− Holmes, ez… ez nem az, amire gondol! – Stamford maga elé emelte a kezeit. – Nem érti.

− Nem, ebben igaza van. Hol van Watson?

 Nem tudom.

− Hazudik.

− Fogalmam sincs róla, hol van!

− Minden egybevág. A levél, a helyszín, a kés. Ebből nem magyarázza ki magát!

Holmes kezében megremegett a pisztoly, Stamford pedig halkan motyogott valami olyasmit, hogy „nem volt más választása”. Holmes ekkor leeresztette a fegyvert, ám azzal a mozdulattal rátámadott Stamfordra is, aki a szemközti falnak esett. Holmes megragadta őt a ruhájánál fogva, és egészen közelről kiáltott a képébe.

− Kinek a műve ez az egész?!

A következő pillanatban a kétszárnyú ajtó hatalmas durranással kivágódott, a szárnyak nekicsapódtak a falaknak. Emberek tucatja tódult ki a teremből, Holmes döbbenten pislogott rájuk. Az élen ott állt Mrs. Hudson is, egy jókora tortát tartott a kezében. Mindannyian éljeneztek, ahogy azonban észrevették a Holmes ujjai között lapuló fegyvert, és hogy a detektív mindjárt kiszorítja a szuszt Stamfordból, többen felhördültek, egy nő pedig felsikoltott. A hirtelen beálló csönd fülsértő volt.

− Mi az ördög folyik itt?! – fakadt ki Holmes, aki végképp elveszettnek érezte magát.

Komótos, könnyed léptek hallatszódtak, az összeverődött tömeg prózaian szétnyílt, hogy utat engedjenek a férfinak. Mycroft Holmes elégedett mosollyal lépett öccse elé, és habár nem mondta ki, de bármit megadott volna, ha valahogy megörökíthette volna Sherlock ábrázatát.

− Isten éltessen sokáig, drága öcsém! Hogy tetszik a parti?

− Parti? Miféle parti?

− Hát ez! – Mycroft a tömeg felé intett, akik nem kevésbé tűntek értetlennek. 

Mielőtt azonban Holmes bármit is reagálhatott volna, megjelent Watson. Ő is a tömegen verekedte át magát, és ijedten szaladt barátjához. 

− Ohohó, ezt eltesszük! – szólt, ahogy kihámozta Holmes ujjai közül a fegyvert, és elsüllyesztette a zsebében. – És Mr. Stamfordot is eleresztjük. Így. Látja, megy ez!

Stamford boldogan, hogy ismét rendesen kap levegőt, arrébb botorkált. Amikor kartávolságon kívülre ért, megállt.

− Ez az egész – kezdte Holmes –, azért volt, hogy engem idecsaljatok?

Mycroft, ha akarta volna, sem tudta volna eltüntetni az önelégült mosolyát. Na persze, egyáltalán nem akarta.

− Magadtól sosem jöttél volna. Elvégre gyűlölöd a születésnapodat.

− Ó, Istenem! – Holmes dühösen fújtatott. – Ez az egész csak színjáték volt, és én nem jöttem rá!

− Bizony, drága öcsém, kifogtam rajtad!

− Aha – vágott közbe Watson dühösen. – Úgy, hogy engem elrabolt. Elegáns, mondhatom!

− Ah, ugyan már! Máskülönben Sherlock rájött volna a tervre! 

− És ez? – Holmes az utolsó szalmaszálba kapaszkodva magához ragadta a táskát, szinte rögtön kirántotta belőle a kést. – Ez is a meglepetés része lenne?

Mrs. Hudson volt az, aki felnevetett. A tortát letette egy asztalra, ami a hallban állt, majd belekarolt Holmesba. 

− Valamivel csak fel kell vágnia a tortát, nem? – mosolygott rá.

Holmes kétségek között vergődve szeretett volna egyszerre elrohanni, és nekirontani a bátyjának. Végül egyiket sem tette. Megkínzott arccal hagyta, hogy Mrs. Hudson az asztalhoz vezesse őt.

− Egyáltalán kik ezek az emberek? – kérdezte.

− Barátok – felelte Mycroft.

− Nincsenek barátaim.

− Ügyfelek, szomszédok, ismerősök. Barátok.

− Nekem nincsenek ba… – morogta Holmes, de a mondat közepén megakadt. Homlokráncolva nézett a bátyjára. – Miért akarod, hogy a barátaim legyenek?

− Tudod jól, hogy anya és apa mindig aggódnak, amiért ennyire magányos vagy.

− Ugye nem arra célzol, hogy ők is jönnek?

− Nem célzok én semmire. – Mycroft a zsebórájára pillantott. – De pár percen belül itt lesznek. A tortával talán meg kéne őket várni.

Amíg Mrs. Hudson mindenkit frissítővel kínált, és jó kedélyűen csacsogni kezdett a vendégekkel, Watson gúnyos mosollyal lépett az idősebb Holmes mellé.

− Szóval a szüleik is jönnek.

− Aha.

− És mivel?

− Hát vonattal, mi mással?

− Őket nem raboltatta el, mi?

− Persze, hogy nem!

− Akkor mégis mi a jó ég ütött magába, amikor betuszkolt abba a kocsiba, zsákot húzott a fejemre és idezsuppolt!

− Vigyázzon! 

− Én vigyázzak?! Még hogy én vigyázzak?! Na idefigyeljen, Mycroft Holmes, én esküszöm, hogy…

A jó Watson doktor száját ekkor hirtelen valaki hátulról bekötötte, beléfojtva ezzel a szót. Azon a napom már harmadszor.