I. nap # JELEN × Magánnyomtatás

Kedves játékosok, kedves olvasók!

Ezennel kezdetét veszi a III. Sherlock kihívás publikálási szakasza. Mától hat napon keresztül egy-egy történetet olvashattok az oldalon a Jelen és a Múlt csapattól. Felhívom a figyelmet az olvasók részére, hogy akik pontozni szeretnének, ők kötelesek minden egyes történetet pontokkal ellátni, különben érvénytelenek lesznek az értékelései. Érdemes a pontozás megkezdése előtt ellátogatni a „Szabályzat az olvasók/pontozók részére” aloldalra. A pontozási szempontok a hozzászólás-doboz felett is megtalálható. 

És akkor most lássuk az első nap első történetét! :)

Cím: Magánnyomtatás

Csapat: Jelen

Helyszínkulcs: Romos könyvtár

Karakterkulcs: Mike Stamford

Szereplők: Sherlock Holmes, John Watson

Műfaj: dráma, hurt/comfort

Korhatár: 12 év (a minimális slash utalás miatt)

Figyelmeztetések: utalás slash-re

Leírás: Sherlock csomagot kap a postán, hogy aztán a nyomokat követve egy könyvtárban találják magukat Johnnal, némi lélekboncolásra.

Mike Stamford egy aprócska kék dobozban érkezett a kedd reggeli postával. Pontosabban Mike Stamford egyik apróbb darabkája érkezett a kedd reggeli postával. A dobozt annak  színétől teljesen elütő élénk mályvaszínű szalaggal díszítették. Sherlock a csomag kézhezvétele utáni első órában csak külsőleg vizsgálódott. Felmérte a szalag hosszát, hogy milyen szálirányban és milyen ollóval vágták le, milyen csomóval is kötötték meg. A doboz  préselt papírból készült, majd később kielemzi, hogy milyen vegyszerekkel is kezelték, milyen festékkel színezték.

Amikor már semmi új információt nem tudott kinyerni a doboz bámulása által, gumikesztyűt húzott. Majd a szalag kibontásához látott. A tető leemelése után azonnal megérezte az aceton, a fertőtlenítő, a vér és a friss hús szagát. Az emberi hús szagát.

A dobozban – a szalag színével megegyező mályvaszínű selyempárnácskán – egy nagy-lábujj feküdt. Gyaníthatóan férfié, mivel erőteljes, barna szőrszálak meredeztek róla.

- Hm. – Mindösszesen ennyi hang jött ki Sherlock szájából.

- Mit mondtál? – üvöltött ki John a laptopja mögül. Az elmúlt órákban fel se pillantott a képernyőről, se a csengőre, se Sherlock szöszmötölésére, se a vérszagra.

- Elég izgalmas ez a csomag.

- Milyen csomag? – És John végre felpillantott.

S amint belenézett a dobozkába, melyben a lábujj pihent, sápadtan Sherlockra nézett. Így Sherlock azonnal levonhatta a következtetést: ez az ügy igencsak kedvére való lesz.

*

Azért eléggé lenyűgözte a tény, hogy John egy pillantásból felismeri barátja lábujját, de aztán lakótársa elmagyarázta neki, hogy az egyetemen Mike és ő egymáson gyakorolták a vérvételt és az infúzió bekötését. És igen lábfejből is lehet vért venni, ha elég elszánt az ember. A genetikai azonosítás már Molly asztala volt, de tudták, hogy Johnnak igaza van.

Az az ujj a dobozban, Mike Stamford egy lábujja.

Aztán a selyempárnácska béléséből előkerült egy megsárgult, ódonszagú papírdarab. Az eredeti elmosódott szöveg fölé 12 számot nyomtattak valamilyen pecsétnyomóval. Sherlock a tintát, a lehetséges pecsét típusát szerette volna kielemezni, de John katonai berögződése gyorsabb volt.

- Koordináták!

*

Sherlock, míg a távoli angol vidék felé vezetett bérelt autójukban, azon morfondírozott, hogy mit is várhat célállomásukon. Csapdát? Azt talán nem, hiszen a lábujjat figyelemfelkeltésnek, a papírt nyomravezetésnek szánta a tettes. Végállomás lesz vagy csak egy újabb lépcsőfok az ügyben?

A vállához szorított mobillal bámulta az utat maga előtt, néha utasította John, hogy tárcsázzon neki egy-egy számot. Fél óra telefonos nyomozás után világossá vált számára, hogy Mike tegnap nem jelent meg munkahelyén, sőt előző nap a házmestere se látta. A fickó felszívódott. Vagy felszívódtatták, gondolta Sherlock, de hangosan nem mondta ki, mégiscsak lakótársra egyik legjobb barátjáról volt szó.

Eközben John az immár némán előremeredve vezető Sherlockot leste szeme sarkából. Nem szerette ha a másik csendben van, sosem jelentett jót. Akkor is csendben volt, amikor Mary… De itt megállj parancsolt gondolatainak. Azóta lassan eltelt két év, de neki még mindig fájdalmas volt az emlék. Hiszen aznap duplán vesztett csatát az öreg csontkezűvel.

És most egyik legjobb barátjáért aggódhatott. Lehunyta a szemét, de az agya katonai múltja minden mocskát előszedte azzal kapcsolatban mennyi kínt, vérveszteséget és fájdalmat visel el az emberi test. Bámuld a tájat!, parancsolt magára. A ködös, esős, ragyogó zöld vidék valahogy megnyugtatta, így kellően higgadtan tudott viselkedni, amikor az autó megállt egy romos épületnél a semmi közepén.

*

Sherlock semmitől se félve lökte beljebb a félig leszakadt ajtószárnyakat, hogy beljebb lépve csak romokat, korhadó fát és enyészetet találjon a házban.

- Biztos van egy könyvtárszoba, a régi papír arra utalhat – motyogta maga elé, míg a rozogának tűnő lépcső felé indult.

John némán követte, jobb kezében megszokott fegyverével. Sherlock álmodozva húzta felfelé bőrkesztyűs ujjait a rothadás ellenére még mindig álló korlát meseszép faragásain. Ősrégi történetek suhantak el ujjai alatt, unikorniusok, koboldok, kentaurok által elregélve. De nem a tündérmesékben voltak. Lépteik nyomán az évtizedes por és a halál szaga szállt fel.

Felérve az emeletre egy új szag furakodott be agyukba, melyet Sherlock azonnal azonosított.

Vér. Friss, épp alvadásnak induló vér.

Csak az orrukat kellett követni.

*

Az ajtón belépve az első, ami megragadta John tekintetét az a gyönyörű szekrénysor volt. Üvegezése még a helyén, a fa dióbarnán csillogott, mintha nemrég törölték volna át bútorápolóval. A szekrények rogyásig könyvekkel, azok szinte kifolytak a padlóra az alsó polcokról. Még a málladozó tapéta, a leszakadt mennyezet és az ablak helyén befúvó szél se rontott a látványos képen. A szekrény impozáns volt és lélegzetelállító. Íves faragásokkal, alsó ajtajain míves berakásokkal. A könyvtárszoba közepén egy kerek asztal foglalt helyet, körülötte megannyi szék, rajta a porban vastag,  nehézkes könyvek feküdtek. Johnt meglepte, hogy a székek kárpitozása szinte már elrohadt a nedvességtől, ami kintről szivárgott be. Nem értette, hogy a könyvek miért nem sérültek, mentek tönkre.

Aztán Sherlock megszólalt.

- Vérszag van, de vérnek nyomát se látom.

- Hogy mondod? – pislogott barátjára John.

- Tömény vérszag van, el is nyomja a nedves por szagát, de nem látom a vért. Viszont ez a könyvespolc gyanús nekem. Túlságosan ápolt… - mozdult az említett bútordarab felé Sherlock.

Karcsú ujjaival lekapott egy kötetet a polcról (bizonyos Charles Darwin elmélkedését a fajok eredetéről, amit  Sherlock soha nem olvasott, mert úgy gondolta az evolúció túl egyértelmű, hogy magyarázni kelljen), átpörgette, de mivel semmit se talált, csak ledobta a könyvet földre.

- Gyanús nekem ez a polc. Túl tökéletes ide, túl tiszta és hoppá… ezt a méhészeti könyvet tavaly adták ki először! – Sherlock elemében érezhette magát, végre van mit kielemezni! – Lássuk van e valami minta a könyvekben… Ezt a krimit te olvastad két hónapja. Ezt meg én, értekezés a világ legdrágább dohányfajtáiról. Anatómia atlasz. Rovarhatározó. Katonai szabálykönyv.
- Mintha kettőnkre szabták volna a könyvtárat – szólt közbe John.

- Igen! – pördült meg Sherlock, kabátja csak úgy hullámzott körülötte. – Zseniális vagy! Igen! Kettőnkre szabták. A mi érdeklődési körünkre, a mi életünkre. De miért?

John nem felelt, csak némán bámult egy A gyász leküzdése című kötetet, aztán tekintete egy másikon akadt meg, Nagy Sándor szerelmei, s mélyen elpirult. Térj észhez!, ripakodott magára gondolatban, Gondolj Mike-ra!

- De nem értem miért csaltak minket ide Mike ujjával? – fogalmazta meg mindkettejük gondolatát végül hangosan is John.

- Azt egyértelműen neked szánták, mivel tudták, hogy barátért bármit. A papírt nekem küldték,  a jó rejtélyeknek sosem tudtam ellenállni.

- Sherlock… mi lesz ha Mike már meg is hal…

- Ezt kettőnknek hozták létre! Olyan könyvet keress, amit mindketten olvastunk vagy olvasnánk! – vágott közbe Holmes. Nem akarta, hogy John kimondja azokat a végzetes szavakat. Gyűlölte, ha fájdalmat látott barátja szemében. – Te indulj az ajtó felől, én meg az ablak felől kezdem a keresést.

Az impozáns könyvespolc két végéről indultak, aprólékosan átnézve a polcokat, megforgatva minden könyvet, elolvasva minden címet. John egyre csüggedtebb lett, míg Sherlock inkább dühösebb, ahogy haladt előre a délután. Olyan gyorsan eljutottak ide, a házba, a könyvtárszobába, mégis az aprólékos keresés jelentős időt elrabolt tőlük.
A férfiban lassan realizálódott, hogy élve szeretné megtalálni Stamfordot. Nem, nem önmaga miatt, nem is Mike érdekében, hanem Johnért. Még egy halál összetörné. Amikor ő, Sherlock volt halott, Watson majdnem pokolra jutott, egyedül Mary tartotta életben. Aztán Mary teherbe esett és jó darabig minden rendben volt. Egy darabig.

A szülés beindult, de valami nem stimmelt a magzatvízzel, Sherlock nem értett az emberi faj reprodukciós gubancaihoz (és nem is akart, hogy őszinte legyen a világgal), de azt tudta, hogy a sürgősségi császár elkésett. A baba életképtelen volt, a lélegeztetőgép ellenére órákon belül meghalt. Anyja másnap követte. Azt mondták terhességi mérgezés, hogy nem vették észre, hogy sajnálják, de a leletek rendben voltak, nem is értik. Sajnálom, részvétem, csak ezt fújta mindenki. És John újra összeomlott.

Sherlock a szeme sarkából figyelte barátja mozdulatait. Ideges kapkodás, rákényszerített nyugalom, hogy minden könyvet megnézzen. Ám hiába a katonai múlt fegyelme, vasakarata, John keze remegve forgatta a köteteket. Holmes elfojtott egy sóhajt és visszatért a polcok átvizsgálásához.

*

Eltelt egy porszagú, papírzörgéssel teli óra. Alig haladtak a zsúfolt könyvespolc átnézésével. Aztán egyfajta csoda folytán Sherlock pillantása végigsöpört a kettővel arrébb lévő polcszakaszon. Hogy aztán felhördülve nyúljon a tekintetét megkapó kötet után. John fásultságában fel se figyelt barátja kapkodására.

Sherlock csak bámulta a kezében pihenő könyvet. Még nem akarta fellapozni. A külső is sokat mesélhet a beltartalomról. Vékonyka, barna bársonykötés. Aranyozott betűk a gerincen és a könyv elején. Író nincs, csak a cím. Hátul sehol  összefoglaló vagy ajánló. Vissza a könyv első feléhez. Aranyozott betűk. Sima aranypapírról beütve a bársonyba. Kézzel készítették, gépnek semmi nyoma. A lapokat úgy fűzték be a gerincbe, semmi ragasztás. Tekintete újra a címre esett: John Watson blogja.

Pillantásával megkereste John alakját, de a másik férfi csak a könyvespolccal foglalkozott, rá se hederített társára. Így hát Sherlock elsőnek megszagolta a könyvet. Semmi furcsa illat, csak papír és tinta. Egy fokkal bátrabban lapozta fel, tudta nincs robbanószerkezet elrejtve a fedél alatt. Az első oldalon rögtön szemben találta magát John kezdetleges, próbálkozásnak is borzalmas blogbejegyzéseivel. Aztán jött találkozásuk története. A bűnügyek. Amikor meghalt. Amikor feltámadt. John esküvője. Halvány utalások Magnussenre és Moriartyra. Mary haláláról egy fél sor.

Ez volt az utolsó poszt, amit társa blogján olvasott, így meglepetten látta, hogy még nincs vége a könyvecskének. A kötet folytatódott a Nem publikos bejegyzések fejezettel. Sherlock sóhajtott egy közepeset. Tovább merjen lapozni? Gyorsan ellenőrizte, hogy John még mindig elfoglalt e a kutatással, s aztán pillanatnyi hezitálás után átlapozott a következő oldalra.

*

Az agya, az a csodás mindent felfogó és értelmező agya most először cserbenhagyta. Nem értette a szavakat, amik a papíron pihentek. Öngyilkosság? Feladás? Dr John Watson a nagyrabecsült katona és orvos? A társa? Az nem lehet! Aztán sorra jöttek azok a  bejegyzések, amelyekben barátja leírta beletörődését a mély gyászba és fájdalomba. Teljes rezignáltság. Sherlock nem tudta felidézni, hogy ezt, ezeket észlelte e barátja akkori viselkedésén. Ugyanúgy dolgoztak, ugyanúgy együtt laktak a nő temetése után, mint Mary előtt.

Aztán a változás szavai jöttek.  John felismerni vélt valamit, ami tán évek óta ott volt közöttük, de elnyomta magában. Sherlock ezen a ponton hangosan öszecsapta a könyvet.

Megfogadta, hogy egy betűt nem olvas belőle tovább.

Watson felnézett a zajra, hogy pirosló arcú barátjára tekintsen.

- Mi az?

- Azt hiszem megvan a „közös” könyv – lehelte Sherlock.

John erre szó nélkül kikapta a másik kezéből a kötetet és olvasáshoz látott, feliismerve saját szavait elég hamar eljutott a soha nem publikált, csak titon megírt bejegyzéseihez.

- Valaki feltörte a blogom! – háborgott, mialatt az asztalra vágta a kötetet.

Komoly pormennyiség szállt fel a könyv leérkezése után, a csattanás hosszan elhangzott a romos házban. John a felháborodáson túl mélységesen zavarban volt, mivel nem tudta, hogy Sherlock mennyire olvasott bele a kinyomtatott bejegyzésekbe.

Körülöttük az ódon, csodás könyvtár lassan teljes sötétségbe borult.

- Ezt az egész szobát kettőnkről, kettőnknek rendezték be. A könyvek a múltunk, a jelenünk, a személyiségünket, az érdeklődésünket tükrözi. De ki és miért tenne ilyet?

- Sherlock, ez engem most cseppet sem érdekel. Mike lábujja annál inkább! – mordult fel John.
- Amiatt ne aggódj, Mike életben van.

- Hogy mit mondtál? – hápogott mérgesen az orvos.

- Semmit, keressük meg a vérszag forrását. Érzed, hogy hol erősebb? – tért el a tárgytól Sherlock.

- Oh, az agyamra mész! – morgott John, hogy aztán ő is aktív szagolgatáshoz lásson, mint barátja.
A félig lehámlott tapéta mögé elrejtett vérrel teli, lassan szivárgó infóziós tasakokat Sherlock találta meg. Egy darabig mindketten bámulták a felfedezést.

- Mike biztosan életben van, sőt még bizonyosabb vagyok benne, hogy az érsebészeten ücsörög és vidáman teát kortyolgat! – közölte semleges hangon Holmes.

*

John a döbbenettől és dühtől remegő hangon szólalt meg.

- Azt ajánlom sürgősen kezdj beszélni, mert ha nem, hamarosan üvölteni kezdek, azt meg nem fogod megköszönni.

- Mike régóta cukorbeteg, a levágott nagylábujj is acetonszagú volt, amellett láthatóan üszkösödésnek indult a lagymatag vérellátás miatt, melyet a diabetes miatt kialakuló érszűkület okozott. A testrészt precízen, műtéti körülmények között vágták le. Látszottak a sebészi lézer nyomai a szöveteken. A blogod védelmi rendszerét az egyik volt informatikus ügyfelünk írta, csak az nyúlhat hozzá, aki hozzáfér ahhoz a géphez, amin elmentetted a jelszót. Az egyik én vagyok, mivel használni szoktam a laptopod. A másik Mike, mivel tudom, hogy a munkahelyi gépen is blogolsz. És egyedül ő ismer minket ennyire jól, hogy ennyi könyvet öszehordjon. Ő és Molly! Oh! – kapott fekete hajával borított fejéhez Sherlock. – Hát persze, egyértelmű! Molly is benne volt!

- Miben voltak benne?! – kapta el és rázta meg barátját vállainál fogva John.

- Hogy minket idehozzanak, hogy lássam az összes blogbejegyzésed. Azt is, amit nem publikáltál.

Erre a kijelentésre John sápadtan elhallgatott, majd fejét lehajtva és kitartóan a mocskos parkettát bámulva ellépett Sherlock közeléből.

*

Hosszú, súlyos percek teltek el a némaságban, körülöttük a könyvtár furcsa kettőssége – leszakadt tapéta, széteső székek, a csodás mestermunka polcrendszer, az új kiadású kötetek – immár ténylegesen a sötétbe olvadt. John még mindig a padlót bámulta, amikor megcsörrent a telefonja. Vakon kibogarászta a zsebéből, rálesett a világító kijelzőre, majd fogadta a hívást.

- Halott vagy! – közölte Mike-kal a tényeket, aztán bontotta a vonalat.

Ezután Sherlock mobilja kezdett el ciripelni, aki a legtökéletesebb unatkozó arcát és hangját vette elő a híváshoz.

- Molly… te is halott vagy! – suttogta a vonal túlsó végén döbbenten hápogó nőnek, majd Johnhoz fordult. – Szeretnél még kicsit itt szobrozni a sötétben vagy inkább beszélgessünk?
- Nem tudom.

- Lemenjünk a kocsihoz, aztán vissza Londonba?
- Ne, maradjunk. Hangulata van a helynek.
- Meg jó sötét – mormogta Holmes, azzal kabátja egyik zsebéből előkotort egy zseblámpát. Legalább egymás arcát lássák.

Percek tűntek tova a teljes csendben, csak a régi fa pattogása hallatszott.

- John, nem kötelező beszélni róla. Menjünk haza, felejtsük el – jelentette ki higgadt hangon Sherlock.
- El akarod felejteni? – John végre felkapta a fejét és belenézett barátja szemébe.

- Nem. De lehet neked jót tenne.

- Nem tudom, már olvastad, már tudod… tudod, hogy én… hogy hozzád… - a szőke zavartan nyelt egy hatalmasat.

- Hogy vonzódsz hozzám? – fejezte be helyette a mondatot Sherlock.
A másik nem szavakkal, csak görnyedt testtartásával felelt.
- John, ez teljesen természetes. Évek óta egyedül velem vagy szorosabb kapcsolatban. Természetes, hogy kialakult némi kötődés.
- De… sose tetszettek úgy a férfiak – morogta csak úgy magának a szőke férfi.

- Szóval nem csak érzelmileg, hanem szexuálisan is vonzónak tartasz?
- Igen és félek, hogy mi lesz ebből.
- Egy biztos, a barátságunk megmarad.

- Megígéred?
- Meg. – Azzal Sherlock két lépéssel átszelte azt a távolságot, mely elválasztotta barátjától, hogy aztán lazán átölelje a vállát. – Megígérem. Neked, drága John, bármit.

Watson nem szólt, csendben maradt, csak élvezte az ölelést.

Így maradtak hosszú percekig, a zseblámpától félhomályos furcsa könyvtárszobában, melyet nekik rendeztek be.

*

Végül Sherlock felsóhajtott.

- Haza kéne menni, hogy kinyírhassuk ezt a két csökkentértelműt.

- Pedig tényleg tetszik a hely hangulata.

- Holnap ideküldök egy szállítócéget és elvitetem a Baker Streetre a polcokat és a könyveket. Tetszene otthon?

- Szerintem igen – mosolygott fel barátjára John.

Sherlockban ekkor felébredt a kíváncsiság. A mi lenne ha? kíváncsisága.

Így minden előzetes figyelmeztetés vagy szó nélkül megcsókolta John Watsont. Nem volt semmi különös a csókban, csak ajkak értek ajkakhoz. Aztán Sherlock hátrébbhúzódott és elvigyorodott.

- Hah, látnád az arcod!

Ám John nem reagált a pimaszkodásra, csak meghökkenten bámult a másikra.

- Miért? – nyögte ki végül.

- Mert szeretted volna, s én pedig kíváncsi voltam – jelentette ki Holmes.

És ez volt az a pillanat, amikor John Watson elhitte, hogy nincs azzal semmi baj, ahogyan érez, amíg a másik fél ezt elfogadja (és ki is használja, ahogy egy Holmeshoz illik). És végre, hosszú évek után végre, elhitte, hogy nincs mitől félnie és nyugodtan alhat.