Póttörténet V. nap # Az őrület improvizációja

A történet címe: Az őrület improvizációja

Szereplők: Sherlock Holmes, John Watson (említés szintjén)

Kulcsszó:zenedoboz

Műfaj: angst, lélektani dráma

Korhatár:14

Figyelmeztetések: álöngyilkossági kísérlet említés szintjén

Leírás:Az őrületről egy valamit biztosan lehet tudni. Mindig tárt karokkal vár.

Az őrület improvizációja

Hátam mögött az ajtó nyekeregve csukódik be, csörögve kattan a zár, fémesen siklik vájatában a retesz. Négy fehér fal zár karámba, melynek mértani közepére két testes ápoló kísért komótos tempóban, papucsban csoszogó lépteim ritmusához igazodva. Két karom testem mellett ernyedten lóg, csuklóm körül a kötés bosszantóan csiklandozza érzékeny bőrömet, szemem pedig a kívül-belül ráccsal fedett ablakra mered. A rácsok nincsenek se túl közel egymáshoz, se túl távol, csak pont annyira, hogy a fejet ne lehessen beszorítani közé. Egy szürke pléddel fedett ágy van az egyik sarokba tolva. Más nem is érdekel. Várok még pár percet a szoba közepén szobrozva, magamba szívom a szűkös helyiség dohos festékszagát, pupillám szoktatom a vakító színtelenséghez. Négyszer négy lépés egyébként a falak által bekorlátolt terület. Nem léptem le, a szemmértékem is pontos ilyen csekély távolságban mérve. Kezemmel öklöt formázok – ujjaim ropogása sortűzként hat a szinte üres térben –, majd a jellegtelen ágyhoz lépek. Minden rugót érzek, ahogy súlyom alatt megnyekkenve fúródnak testembe, miután végigfekszem a matracon.

Miután letartóztattak és rács mögé dugtak,John természetesen lépten-nyomon mérhetetlen aggodalmának adott hangot, egyre csak azt szajkózta, hogy nem húznámsokáig élve a barbár fegyencek közé zárva, akik közül többet is jómagam segítségével juttatott Lestrade felügyelő a cellákba. Mycroft sem segíthetett, túl komoly volt az ügy ahhoz, és nem keveredhetett bele, csak a nyilvános szégyenkezés volt megengedett. Johnnak igaza volt – mint legtöbbször, de ezt csak magamban jegyzem meg –, a börtönélet nem illik hozzám, és nem is maradtam ott soká. Szabadulásomban egyedüli bűntársam az ételnek erős túlzással nevezett börtönkoszt volt. Illetve a hozzá mellékelt ócska,eldobhatóműanyagvilla. Az apró fogak letörésével a vékony műanyag pengévé transzformálódik át, mely szinte olyan pontosan és könnyedenvágja a bőrt és a húst, akár egy túlárazott orvosi szike.

Tervem kieszeléséhez a sztereotipikus gondolkodás hátrányát hívtam segítségül és használtam ki. Megfosztanak szabadságodtól, veszett fenevadak közé zárnak, a menekülést a halálban látod. Egyszerű. A felmetszett csuklók automatikusan elmebajra utalnak.

A tervet a várható eredménnyel, tökéletesen és sikeresen kiviteleztem.

Viszlát fogház, üdv elmegyógyintézet.

~¤~

Ötödik napja élvezem az őrültek házának vendégszeretetét. Nem is olyan rossz, mint azt előre vártam. Béke és nyugalom honol a négy fal között. Csend van.

Úgy határoztam, hogy Johnnak nem árulom el a tervem; hogy az ittlétem szándékos, hogy nem növesztettem szuicid hajlamot, s nem tervezek valós őrületet sem magamra szedni. John nem tud hazudni, egy óvodás kölyöknek sem tudná hitelesen előadni, hogy nincs nála epres nyalóka, miközben a fogszuvasító édesség ott lapul a nevetséges garbójának a zsebében. Nem akarom bántani, de ezt nevezzük a szükséges rossznak. Ha kijutok innen, ha végleg elsimítják az ügyemet és visszavonják az ítéletet, majd mindent elmesélek neki. Talán még a bocsánatát is kérem… ha nagyon dühös volna. Addig azonban hitelesen kell magamra öltenem a katatón tünetegyüttest…

~¤~

Unatkozom, a fájdalmasan ingerszegény környezet kínozza az agyamat. Hallom a haldokló agysejtjeimnek koponyámban visszahangzó sikolyának kánonát. Gondolataim trillái egy tizennégy órás holttest merevségével peregnek, és egyre csak bágyadnak.

Vakolat pereg és serceg a körmöm alatt, ahogy felvésem az ablak alá a négyszáztizenkettedik napot jelölő vonalat. Elszámoltam magam. A tervek szerint már a Baker Street 221B lakásának nappalijában kellene hallgatnom, ahogy John a reggeli újságot olvasva mondja fel hangosan a szerinte lényeges, számomra abszolút lényegtelen híreket.

Sosem gondoltam volna, hogy a süket csend helyett zavaró zajra vágyom majd.

Hiányzik a zene.

Ám még csak ceruzát vagy tollat sem kaphatok, nehogy véletlenül önbántalmazó fegyverként süljenek el. Teljességgel lehetetlen tehát, hogy behozza nekem John a hegedűmet – pedig megpróbálta. De a húrok, ugyebár…

Emberi társaság nélkül képes vagyok a létezésre, nem igénylem az állandó figyelmet, a nyaggató aggodalmaskodást, a szüntelen kérdéseket és az értetlen pillantásokat. Zeneszó nélkül azonban képtelen vagyok működésre bírni az elmém. Egy olyan örökmozgó, magas fokozaton funkcionáló agyat, mint az enyém, nem szabad a néma tétlenségben felejteni, mert az beláthatatlan következményeket idézhet elő. Így hát saját elmém kreativitását felhasználva alkottam meg elmepalotám báltermében egy hatalmas zenedobozt, mely a csendes pillanatokat hullámzó-éneklő hangokkal töltötte meg, melyre a doboz közepén egy ballett-táncost formázó figura járta körkörös, hipnotizáló táncát.

~¤~

Érzem, hogy az őrület a sarkamban toporog. Követ engem, és hiába kapkodom a lábam, gyorsítok tempómon, egyre közelebb ér. Érzem bőrömön bűzös leheletének páráját, lépteinek határozott, egyre erősödő neszét.

A zenedoboz csilingelő dallama kezd elhalkulni, hogy teret adjon a táncoló bábu forgó mechanizmusának nyomasztó zajának.

klat-klat

Mintha olcsó selyembe burkolt késeket fennének egymáshoz.

klat-klat-klat-klat

Nem tudom, meddig bírom még, meddig tarthat ki elmém az agysejteket pusztító tompultsággal vívott harcban. Kezd bennem feléledni a gyanú, mely a süket éjszakákon azt suttogja a fülembe, hogy tévedtem… hogy hibát követtem el. Nyakamra szabadítottam az elme tébolyát, önmagam nyitottam meg előtte az utat, én hívtam, én csaltam magamhoz, s most már bárhogy is küzdök ellene, nem tágít, nem enged, mert a magáénak akar, végérvényesen. A félelem lassan gyökeret ver mellkasomban, életemben most először igazán. Most kezdek csak valóban rádöbbenni, hogy nem a fizikai szabadság elvesztése az, ami elől meg kell szökni mindenáron, hanem a szellemi szabadságtól… a tiszta tudattól való megfosztás az, aminek elrettentőnek kellene, hogy legyen. Én most már tudom. És félő, túl későnjött a felfedezés. Néhány rövid perc erejéig Johnt hibáztatom. Annyi mindenre tanított engem úgy, hogy nem kértem rá, hogy legszívesebben ostoba gyerek módjára viselkedtem volna, és a fülemet befogva zártam volna ki okító szavait. Erre az élet minden lényegtelenségétől független, legfontosabb és leghatalmasabb igazságra akkor miért nem tanított meg?! De aztán eszembe jut egy halovány emlékkép, amikor a forró teával ideiglenesen ízlésképtelenné forráztam nyelvemet, mert nem ellenőriztem le a folyadék hőmérsékletét, mikor John a kezembe adta a csészét. Akkor azt mondta, hogy az ember a hibáiból tanul, minden bizonnyal arra utalva ezzel, hogy legközelebb már nem iszom bele rögtön a más által készített teába... Most pedig elkövettem életem talán legnagyobb hibáját. És tanultam belőle. Viszont egy erős sejtelem szorítja ki tüdőmből a levegőt, miközben pánikolva kapkodok az éltető oxigénmolekulák után. Ezt a tudást, legyen bármilyen paradigmaváltó és felejthetetlen is, már sosem használhatom fel. El fog veszni a fokozatosan erősödő őrület által felemésztett emlékekkel és tudattal együtt. Velem együtt, hiszen gondolataim megsemmisülése által a lényem szűnik meg létezni.

A zenedoboz még mindig ontja magából az üres hangjegyeket, beterítenek, megsüketítenek, miközben én világmegváltó gondolatokat ötlök ki a fejemben. Torkomat marja a rekedt nevetés, ami túl szoros bordaketrecemből tör fel. Legalább nem némaságban pusztul el a lelkem.

~¤~

Már nem számolom a napokat. Először csak egy strigulát nem véstem fel, majd kettőt, végül az egész értelmetlenné vált, miután próbáltam kitalálni, hogy valójában hány napot is felejtettem ki, mire eszembe jutott a megszokott reggeli rítusom.

Nem számít, hogy milyen nap van. Nem fognak kiengedni. John is megmondta. A bátyám sem tehet semmit. Egy sárga kanári vagyok, aki kiröppent a kalitka nyitva felejtett ajtaján, egyenesen bele a macska éhes elégedettséggel kivillantott, hegyes fogainak csapdájába. Átvertem a világot, s vele magamat is.

Talán a színész szakmában is szép… szebb jövőm lett volna.

~¤~

Tegnapelőtt megnyomorítottam a balett-táncost. Dühös voltam, mert legutóbb nem hagyott szóhoz jutni, nem tudtam John kérdéseire felelni. Egyre csak táncolt és táncolt és táncolt, és megbabonázott a dallammal, ellopta a szavaim, csak magának akarta őket, hogy őt dicsérjem, az ő tehetségét éltessem. Amikor John elment, a zenedoboz sebesen szelte át a báltermet, és a legtávolabbi sarokban landolt, miután hangos csattanással az aranyszín falba csapódott. Ajkam elégedett mosolyra görbült a látványra. Egy törött lábú táncos mit sem ér. Szégyenében nem követeli már többé értékes figyelmem, nem köti gúzsba nyelvemet, hogy torkomban halmozza fel a számon kiszökni vágyó betűket.

Ma rossz napom volt. Nem akartam bevenni a gyógyszereimet. A színük volt a hibás. Most épp nem szeretem a sárgát. Ezt meg is mondtam az ápolónak, aki a kis papírpoharat a kezembe nyomta, hogy nyeljem le a pirulákat. Nem értette meg, hogy a sárga helyett másik színt kérek. Az arcába vágtam az öklömben asszimmetrikus labdává gyűrt poharat. Nem értékelte a meggyőzési módszerem.

Most hanyatt fekszem az ágyamon, leszíjazott csuklóval és bokával. Szemhéjam elnehezedik, próbál küzdeni az erőszakos álom ellen. Bal felkaromon még érzem a tű szúrását. Onnan árad szét bennem a fáradtság. De nem akarom. Ha álomba kényszerítenek, akkor nem hallom a zenét, akkor fülledt csendben tébolygok elmepalotám végtelen falai közt. Félek a mozdulatlan némaságtól. Félek, hogy magába olvaszt. Félek, hogy nem térek vissza. Félek, hogy örökre elveszek.

Még mielőtt végleg elnyelne az álomvilág fullasztó koromtengere, saját nevetésem recsegése zengeti meg a dobhártyámat.

~¤~

John ma itt járt.

Szomorú volt a tekintete. Amikor ezt megmondtam neki, elnevette magát, aztán a szemét törölgette, az ujjai remegtek. Megkérdeztem, hogy miért bánatos, hiszen az előbb még vidám volt. A nevetés a jókedv jele, nem?

Hiányzik neki a barátja. Ezt mondta.

De hát itt vagyok, mondtam neki, mire elmosolyodott és megölelt. Jólesett, ezért én is átkaroltam őt. John arcát friss könnyek barázdálták, éreztem a nyakam bőrére tapadni a sós cseppeket, miközben teste aprókat rángott fel-le. Lehet, hogy nem akarta, hogy én is megöleljem?

~¤~

Nincs erőm mozdulni. Nem, nem a testem gátol. A kedv. Az hiányzik. Igen. Nincs kedvem mozdulni… és gondolkodni. Az ágyon fekszem az oldalamon, a matracból kiáll egy rugó, ami a lengőbordám alá igyekszik befurakodni. Térdem felhúztam, nem tudom, miért, talán így kényelmesebb, talán így biztonságosabb. Nem lényeges. Jó így. Két csuklóm az arcom előtt szimmetrikusan egymáshoz illesztem. Érzem ajkam megrándulni. Mosolyogni akar. Sápadt bőrömön szabadulásom – De honnan? Már nem tudom. – hangjegy nélküli kottavonalai mérnöki pontossággal illeszkednek egymáshoz, dallamért sóvárognak, ütemvonalakért, szinkópáért, tá–ti-ti–tá-ért. A zenedoboz teteje felnyílik, s a féllábú táncos ismeretlen keringőre perdül. Szemem látja a hangjegyek fekete fejét lelkesen és mélabúsan ugrálni a fehér hegsávokon. Őrületem crescendóba csap át.

~¤~

Elmepalotám egykor ékes falait az enyészet penészes mocska falja fel. Legalulról, az alapoktól kúszik fel az ezüstszürke falakon, fel, magasra, fel egészen a legfelső kupoláig, melynek üvegén kegyetlen precizitással ütléket. Szilánkeső hull alá, csilingel és kopog és üvölt. A védfalakon átjutva belülről is fekete méreggel mázolja át a falakat, a tiszta levegőt megrohasztja, a bútorokat káoszba rendezi, a márvány lépcsőfokokat hibás prímszámonként szétrobbantja.

Bolyongóvá tettem önmagam saját elmém útvesztőjében.Az őrület húrjait elegendő csupán egyszer megpengetni. Rezonáló muzsikája körbeölel, a rabjává tesz, bekebelezi a józan gondolatot, és kényszerzubbonyba öltözteti. Nem ereszti többet. A magáévá teszi az elmét, hű zsoldosává, s vele eltiporja, maga alá gyűri az erőtlenül hadakozó testet.

A zenedoboz féllábú táncosa a nyakát szegve bukik bele az utolsó, akadozó piruettbe.

Sajnálom, John, mégsem megyek haza.

Vége a táncnak.