II. nap # A gyűrű

A történet címe: A gyűrű

Szereplők: Sherlock Holmes, Mycroft Holmes, Papa Holmes

Kulcsszó: pecsétgyűrű

Műfaj: dráma, angst

Korhatár: +12

Figyelmeztetések: nyílt droghasználat

Leírás: Sherlock kapcsolata az apjával és a bátyjával bemutatva a különböző életkorokban.

A gyűrű

Ha esik az eső, a könyvtárban sakkoznak. És persze az észak-angliai időjárás miatt ez sokszor előfordul, így Sherlock hiába rabja a yorkshire-i vidék lankáinak, hiába imád hosszú-hosszú órákra eltűnni családja szeme elől, hogy mindenféle kutatásokat és megfigyeléseket végezhessen egy sokat látott kilencéves fiúcska szemével, a nyár legnagyobb részét az ablak melletti padon ücsörögve kénytelen eltölteni a ház falai között. Az üvegen lecsorgó esőcseppeket figyeli most is a játék helyett, azt, ahogy megtörik rajtuk a halovány napsugár, és ahogy a táj zöld foltokká torzul az esőáztatta ablakon át. Mert már unja, hogy az előbb is ő nyert, unja, hogy Mycroftot is könnyedén megveri már, de főleg unja, hogy idebent kell kuksolnia. Inkább azon gondolkodik, vajon milyen érzés lenne most térdig gázolni a patakba, érezni a bőrén az esőcseppeket, és közben a békákat figyelni, meg a csigákat és minden állatot, amit előcsal ez a borongós idő.

–        – Te jössz! – Apa mosolyog, ezt Sherlock anélkül is tudja, hogy egyáltalán ránézne. Olyankor mindig meglágyul a hangja.

De aztán csak odafordul, hogy a sakktáblára nézhessen. Lehangolódik, hiszen megint annyira könnyű ez az egész. Nyerni fog. Apa meg majd nevet, és azt mondja: hát engem sosem hagysz nyerni? És Sherlock már régen nem érzi ilyenkor azt a diadalittas mámort, mint régebben, mert már hozzászokott, az egész olyan unalmas. Persze van, hogy elveszti a partit, olyankor visszavágót követel, de már az sem olyan, mint régebben.

Nem nyúl a figurákhoz, csak leeresztett vállakkal ül. Apa keze az asztalon pihen, és ahogy újabb kósza napsugár beszökik a szobába, az Apa ujján lévő gyűrű szikrázva felragyog. Csak egyetlen másodpercre, de ez is elég, hogy bántsa a fiú szemeit. Apa észreveszi, és lehúzza, hogy a zakója zsebébe rejthesse, ami a szék támláján pihen. Türelmesen kivár, de a fiú már eldöntötte; a játéknak vége.

Feláll a padra, az ablakhoz préseli az orrát, a lélegzete felhőmintákat hagy az üvegen.

–       – Kimehetek?

–     – Ugyan, Sherly, hiszen szakad odakint! – mondja Apa, miközben ő is feláll, hogy fia mellé léphessen. – Inkább nézzük meg a mamát, biztosan készen van már az a sütemény.

–       – Apa! – Mycroft, aki eddig egy fotelben ült, látszólag elmélyedve egy vaskos, poros könyvben, most végre magára vonhatja Apa figyelmét. 

Beszélgetni kezdenek mindenféléről, de főleg a politikáról. Mert Mycroft most még sok mindent nem ért, de rettentően kíváncsi, és rettentően bosszantja, ha valamit nem tud. Aztán kimennek, Sherlock pedig marad, mert mit érdekli őt a királynő és a trónöröklés, meg a belpolitika, ugyan!

Inkább a gyűrű. Szinte örömittasan veszi ki a zakózsebből, az ujjai között forgatja. A napfény ismét végigfut rajta, de ahogy az ég egyre jobban elborul, a napsugarak is egyre haloványabbak, már csak egy holtsápadt derengés az arany fényes felületén. 

Egy pecsétgyűrű kusza mintákkal, finom, aprólékos kidolgozással. Talán valami igazán régi, sőt, ősi darab. Egy címer van belevésve, fölötte korona és még megannyi apró minta, amiket nem is lát rendesen, nagyító kellene hozzá. Végighúzza rajta az ujját, érezni akarja a véseteket, érezni benne, hogy ez Apáé, és megfejteni. 

Talán Egyiptomból van, esetleg Indiából. Apa talán akkor jutott hozzá, amikor ott járt, amikor ő, Sherlock még nem is élt, csak Apa meséiből hallott azokról a hatalmas elefántokról és a pávákról az udvaron. Sherlock látni akarta őket, egészen kicsiként arról álmodott, hogy odahajózik Apával – na jó, hát talán Mycroftot is vinnék -, és csak ők lennének a nyílt tengeren. Mint régen a kalózok.

Vagy talán családi ereklye lenne? Ki tudja, milyen régóta öröklődik már apáról fiúra a gyűrű – Sherlock a magasba tartja, mert kétségbeesetten akarja, hogy az utolsó napsugarak végigfussanak rajta csak még egyszer! A család katonatiszt ősei viselhettek ilyet, talán pont ezt, talán Nagy Sándorig vissza tudná vezetni a gyűrű útját, hiszen ő is látta az elefántokat, a pávákat és az ókori Görögország minden kincsét! 

Ez a gyűrű a kincs, egy katona kincse, Apáé, és egyszer – majd valamikor nagyon sokára – majd az övé lesz. Akkor, amikor majd Apa igazán büszke lesz rá.

Apa mindig hős volt. Harcolt Sherlock oldalán Balkéz Kapitánnyal, átvették az uralmat a tó fölött az udvar végében, és mikor Sherlock játék közben leesett a fáról, és eltört a lába, Apa hős volt, mert ott virrasztott az ágya szélén egész éjjel. A gyűrű akkor is ott csillogott az ujján. Sőt, akkor is, amikor megszidta Sherlockot, amiért az beleesett a csipkebokorba – hiába bizonygatta, hogy éppen egy megfigyelést végzett, amikor megtörtént a baleset, de Apa ott termett, és kiszedte őt onnan.

Egy nap majd ő is ugyan ilyen hős lesz. Okos, aki majd mindenre tudja a választ (mint Apa), aki majd megold minden problémát (mint Apa). Akkor majd ő viseli a gyűrűt.

*

Sherlock az iskola előtt áll. Mycroftot várja, hogy jöjjön érte kocsival, a nagymamához mennek a hétvégére, mert a szüleik elutaztak már korán reggel. Sherlock hallotta készülődés közben, amikor Apa azt mondta Mycroftnak: most te vagy a család feje, vigyázz az öcsédre!

Amikor a kocsi begurul a suli elé, és Sherlock unottan becsusszan a hátsó ülésre, meglátja, hogy Apa gyűrűje a bátyja ujján csillog.

Az eső persze szakad, de nincs senki, aki ellent mondhatna Sherlocknak; akkor szökik ki a házból, amikor mindenki teázik. Kiszalad a mezőre, de itt nincs patak, sem tó, csak egy erdő, ahol bóklászhatna, és esőben az sem annyira érdekes. De dühös Mycroftra, és nem akar vele lenni, inkább békákat keres. Egyet haza is visz, a nagymama egy óriási befőttesüvegbe teszi.

Estére felszökik a láza, rázza a hideg. Sherlock csak hever az ágyán, a lepedője teljesen átizzadt már, mindene remeg, és szeretne mondani valamit, de csak nyöszörgés tör fel a torkán. A nagymama ad neki valami kanalas gyógyszert – szörnyen keserű –, és Mycroft is ott van. Apa is. Sherlock látja őt, ott ül az ágya szélén, de amikor felé nyúl, csak a levegőt markolja – a forró, áporodott levegőt, Apa szertefoszlik, csak egy kezet érez, Mycroftét. A gyűrűt az ujján. Mycroft lehúzza, hogy öccsének adhassa, de az ő ujjacskáján még lötyög, túl nagy neki. Sherlock behajlítja az ujját, hogy el ne veszítse a kincsét, és úgy alszik el.

*

Amikor Sherlock egyetemista, egy lepusztult albérletben lakik. A szülei egyszer meglátogatták, aztán már csak Apa jött, végül már ő sem. Sherlock emlékszik még, milyen lemondóan nézett rá akkor, amikor az ajtóból visszafordulva csak annyit mondott: „én tényleg mindent megpróbáltam”, és hogy mennyire iszonyatosan fájt a hiánya. Persze csak addig, míg be nem lőtte magának a következő adagot.

Mycroft karácsony előtt, váratlanul jelenik meg. A hó még nem olvadt le a kabátja válláról, sem rövidre nyírt hajáról, amikor megáll Sherlock ágya felett. 

A tekintete dühös. Semmi más – csalódottság, bánat, szenvedés – csak színtiszta düh, ami normál esetben talán megrémítené Sherlockot, de most nem. Így nem. Csak szippant még egyet a cigijéből, aztán nevet. A hangja élesen csapódik a falakon, bezengi a szobát.

–       – Mit akarsz itt? – kérdezi, közben alig lát át a füstön.

Mycroft körülnéz. Felhúzza az orrát, undorodik a marihuána szagától, a helytől, a kosztól, a rendetlenségtől. Az öccsétől.

–     – Anya úgy döntött, a karácsonyi menüt a kedvenc ételeidből állítja össze. Persze hiába mondtam neki, hogy sajtos szendvics és a kokain nem éppen ünnepi fogások, de hajthatatlan. Van egy rögeszméje.

–     – És mégis mi lenne az, drága, egyetlen bátyám? – Sherlock drámai mozdulatot tesz a kezével, a cigi füstje kígyózó mintában követi, lassan a plafon felé kacskaringózik.

Mycroft, ha lehet, még inkább undorodva figyeli őt, és hirtelen eszébe jut, amikor Sherlock először állt lábra. Szinte ki sem látszott azok mögül a huncut, túlságosan hosszú és már-már lányosan göndör fürtök mögül, az arca pufi volt, a szemei csillogtak. Felállt és elesett. Mindenki azt hitte, sírni fog, de csak nevetett. Pont úgy, ahogy most is.

–       – Abban bízik, hogy végre hazalátogatsz. Józanul.

Sherlock lehunyja a szemeit, az az átkozott mosoly nem tűnik el az arcáról, sőt, egyre szélesebb és szélesebb lesz, szürreálisan boldognak tűnik, és közben mégis, az a megfáradt, meggyötört arc, a szem alatti ráncok; Sherlock önmaga groteszkjeként hever a rozoga ágyon. 

–        – Persze.

–       – Persze mi?

–       – Hazamegyek.

–    – Miért érzem úgy, hogy sokkal több gúny van a hangodban, mint… akármi más? – Mycroft felvonja a szemöldökét. Aztán leereszti, a füstfelhőn át Sherlock azt sem venné észre, ha farsangi maszkot viselne.

Sherlock felül, de ez nem megy könnyen, elsőre megszédül, és visszadől. Aztán a falba támaszkodik, végül fel is áll. A fürdő felé indul, és bátyja biztos benne, hogy hányni fog. 

–       – Minek mennék haza? – kérdezi Sherlock őszinte kíváncsisággal a hangjában. 

–       – Ha mást nem, legalább egy fürdőért. Kétlem, hogy ebben a patkánylukban lenne folyóvíz.

Sherlock látványosan nyitja meg a csapot, jéghideg vízben mossa meg az arcát, pár hajtincs vizesen tapad a homlokához.

       – Csodák vannak errefelé – mondja, ahogy a pólójára csepegő vízre bök. – Mi másra lenne szükségem? Egy kis szülői pátyolgatásra?

–      – Azárt haragszol rájuk, mert nem jönnek ide. De mégis mi a francnak jönnének, Sherlock?! – Mycroftnál végleg elszakad valami, hirtelen kezd el kiabálni. – Hogy a te drogos képedet bámulják?! Tényleg azt hiszed, hogy kíváncsiak erre?! – Széttárja a karját, körbemutat a szobán.

Sherlock utánozza – annyi gúnyt és undort visz a mozdulataiba, amennyit emberileg lehetséges. És akkor Mycroft észreveszi az ujján Apa pecsétgyűrűjét. Évek óta nem látta, és már azt hitte, elveszett.

Mondani akar valamit, akármit, de minden gondolat szétrobban a fejében, és mint a marihuána füstje keringenek a koponyájában elzsibbasztva minden érzékszervét. Most ébred rá valójában, mekkorát csalódott az öccsében.

–       – Apát biztosan rettentő nagy büszkeséggel töltené el, ha tudná, hogy a gyűrűjét hordod.

Az utolsó szavakat Mycroft már mosolyogva ejti ki. Hátat fordít Sherlocknak, mert számára vége a beszélgetésnek, vége a látogatásnak és vége van mindennek, ami az öccsével kapcsolatos, el akarja hagyni a lakást. De Sherlock hirtelen ott terem, a vállánál ragadja meg bátyját, hogy visszafordíthassa. Jobb kézzel húz be neki egyet, a gyűrű felsérti az arcát.

–       – Igazi hős vagy! – suttogja Mycroft, és elviharzik.

*

Karácsonyeste van, kintről kórusének hallatszik be, meg a szomszédos épület tetején villódzó neonlámpa folyamatos zizegése. Hideg van, mert a fűtés elromlott, és senki sem vette a fáradtságot, hogy megjavítsa az egész házban – a házban, ami lassan összeomlik az elhanyagoltságtól. Sherlock a sötétben ül, úgy érzi, az önsajnálat lámpafénynél nem az igazi. Kabátba burkolózva ül az ablak alatt, mezítláb, és csak bámul maga elé. A fel-felvillanó fényeket nézi, amik beszűrődnek az ablakon: piros és zöld, piros és zöld, piros, piros, nagyon sokáig piros, aztán zöld, aztán az egész újrakezdődik, piros és zöld. 

A gyűrű ott van az ujján. Érzi a súlyát. A felhúzott térdein nyugtatja a kezeit, és most, ahogy odapillant, azt is látja, hogy a karácsonyi fények vidám táncot járnak az arany felületén. Épp úgy, mint otthon Apa kezén, amikor a karácsonyfát díszítették, akkor is mindig játszottak rajta a fények, és most hirtelen Anya karácsonyi süteményének az illatát is érzi, pedig a szoba áthatóan dohos.

Eszébe jut Mycroft. Szinte látja maga előtt az ábrázatát, ahogy percenként, idegesen lesi az óráját, néha talán kipillant az ablakon is, és úgy tesz, mintha épp halálra unná magát a szülei társaságában. Látja, ahogy őszintén megkönnyebbül, mikor Sherlock végül nem állít be vacsorára sem, habár Sherlock kétli, hogy valójában bármelyikük, akárcsak egy pillanatra is hitt benne, hogy elmegy.

Anyára is gondol, hogy egész nap sütött-főzött, csak hogy minden tökéletes legyen, és hogy a vacsora alatt végig csendben volt. 

Aztán Apára. De csak egyetlen röpke másodpercig.

Már régóta tudja, hogy meg fogja tenni. Egy kósza ötletnek indult az egész; néha eljátszott a gondolattal, hogy megteszi, de eddig mindig elvetette, mert valahol mélyen a lelkiismeret furdalás mardosta, habár sosem vallotta volna be magának. De ugyanott belül tudta azt is, hogy nincs visszaút, meg fog történni. Csak arra nem számított, hogy épp karácsony éjszakáján szánja rá magát. De akkor már napok óta nem evett, a cigarettás doboza üres, a tű használatlanul hever az asztalon egy meghajlott, égésnyomokkal mocskolt kanál mellett.

Nem siet. Csak feláll, cipőt húz, sőt, kissé rendbe is szedi magát, hiszen mégis csak a Megváltó születésének ünnepének estéje van, így illik, nem igaz?

Megfordul a fejében, hogy útközben betér egy misére is, de persze nem teszi meg. Egyenesen a szokott helyre megy, a szokott embereket keresi, a szokott adagot veszi. Amikor fizetség gyanánt kiadja Apa gyűrűjét a kezéből, semmi sem érez.

*

Ha esik az eső, a könyvtárban sakkoznak. Vagy csak ücsörögnek bent, olvasgatnak, beszélgetnek, teáznak, Anya pedig nem győzi szedegetni a süteménymorzsákat a fiúk után. Sherlock most is ott ücsörög, ölében egy vastag történelemkönyv pihen, a lapjai már megsárgultak az évek során. Pecsétgyűrűket nézeget benne, amiket egy kimondhatatlan nevű francia úriember rajzolt saját kezűleg; ősi családok címereit ábrázoló gyűrűk, királyi pecsétek, egyiptomi hieroglifákkal díszítettek, lovagi pecsétek és még rengeteg féle, Sherlock nem győzi őket tanulmányozni. Persze kilenc évesen még nem sokat tud róluk, sokkal inkább semmit, de Apa gyűrűje még ott van a kezében, mindhez hozzáméri, összehasonlítja őket. Feljegyzéseket is készít, mert tudni akarja, honnan van, tudni akarja a titkát és így Apa titkát, azt a misztériumot, amit Apa azzal a sejtelmes mosollyal nyugtáz minden régi kalandja mesélése közben. 

Indiában járt. Egyiptomban járt. Németországban, Franciaországban, sőt, egyszer – legalábbis azt állítja –, még Kínában is. 

–     – Sherlock! – Apa lép be a könyvtárba, de csak egyedül, Mycroftnak nyoma sincs. A politikánál nyilván Anya sütije is izgalmasabb, és leragadt a konyhában. Jellemző. – Nem láttad véletlenül a… - Megakad, amikor észreveszi a fiúnál a gyűrűt. – De, ezek szerint láttad. Az előbb itt felejtettem, amikor sakkoztunk. Jut eszembe, még be sem fejeztük a jászmát!

De Sherlock erre nem is reagál, így Apa inkább odahúz egy fotelt, leül mellé, és ő is úgy tesz, mintha a könyvet nézegetné.

–       – Ez a sas nagyon hasonlít arra, ami a gyűrűdön van – szól Sherlock összeráncolt homlokkal. Az ékszerre mered, azt próbálja megállapítani, vajon a szárnyak faragása mennyire egyezik, de Apa gyűrűje nincs olyan finoman kidolgozva.

–        – Ez itt a középkorból való. Egy angolszász nemesé volt. Az enyém nem olyan régi.

–        – Hát mikori?

–        – Mit gondolsz?

Semmit, Sherlock nem gondol semmit. Elképzelése sem volt, mikori lehet, és ez bosszantja (ezen a ponton kezdi megérteni a bátyját). Hosszú másodpercekig csak a könyv lapozgatásának zaja töri meg a csendet.

–      – Na várj, segítek – szól Apa mosolyogva. – Még a nagypapától kaptam, és biztos, hogy elég régi. – Itt suttogóra fogja a hangját. – Talán kalózkincs!

Sherlock elrejti a mosolyát, és nem is néz fel, hogy Apa ne láthassa, csillog a szeme, mert ő már nem olyan kisgyerek, hogy hallgasson a buta mesékre! Most már tudományosan kell szemlélnie a dolgokat, most már kutatnia kell, hogy kideríthesse a gyűrű titkát. Még ha szeretné is azt hinni, hogy kalózkincs.

–     – Na gyere, kész a süti, és Anyád már vár minket. De addig is, ezt visszakérem. – Apa elveszi a gyűrűt, és felhúzza az ujjára. – Csak a biztonság kedvéért – mosolyog csalfán. 

Sherlock szomorkásan nézi a mozdulatot.

–        – Egyszer majd az enyém lehet?

–      – Majd ha nagyobb leszel. Tudod mit? Ha majd a tiéd lesz, tudni fogod, hogy igazán büszke vagyok rád.

–       – Az leszel?

–       – Az.

–        – Megígéred?

Apa felnevet.

–        – Meg.

–        – Akkor én meg örökre megőrzöm majd. Hogy tudd, én is büszke vagyok rád!

Amikor kilépnek a könyvtár ajtaján, Sherlock azonnal megérezi a sütemény illatát. Még egyszer rámosolyog Apára, aztán elszalad. Most már nem is bánja annyira, hogy az esős napokat a könyvtárban kell töltenie.